Eperjes állt Dörner mögött?

Bár jó néhány nap eltelt már Dörner György idehaza és a határainkon túl is nagyon komoly visszhangot kinevezése óta, az Új Színház pályázatával kapcsolatos botrányok csak nem akarnak csitulni. Akadnak, akik a magát nemzeti radikálisnak valló Dörner szakmailag teljességgel értékelhetetlen, amúgy ellenben nagyon is beszédes pályázata (politikai kiáltványa?) fölött nem tudnak napirendre térni, mások a hajdan a drámaírásban, ma viszont jobbára csak a penetráns zsidózásban jeleskedő Csurka István intendánsi szerepét kifogásolják, megint mások pedig azt mondják, egyszerűen nem megengedhető, hogy egy, az adófizetők pénzéből finanszírozott színházat szélsőséges eszméket valló személyek irányítsanak. Érdekes ugyanakkor, hogy azon okokról, amelyek Tarlós István főpolgármester sokat és sokak által vitatott döntését motiválták vagy motiválhatták, viszonylag kevés szó esik. Az persze, mindenki számára nyilvánvaló, hogy Tarlós a Fidesz, még pontosabban Orbán Vikor jóváhagyása nélkül aligha dobhatta volna oda a  teátrumot a szélsőjobbnak, ám az már korántsem ennyire világos, milyen érdeke is fűződhet a kormánypártnak ahhoz, hogy az amúgy közismerten jobboldali Márta István színházát két, vállalhatatlan figurának engedje át. Nem világos, mondom, és nem véletlenül, mert bár néhány nappal ezelőtt felbukkant egy tetszetős kis összeesküvés-elmélet, hogy tudnillik Orbánék alkalomadtán Csurka és a MIÉP segítségét szeretnék majd felhasználni a Jobbik fékentartására (vagy megosztására?), jómagam ebben a verzióban nem hiszek. Számomra ennél jóval hitelesebbnek tűnik az a magyarázat, amelyet Gáspár Sándor, Dörner főiskolai osztálytársa, egykori barátja és sokszoros játszótársa osztott meg a szinhaz.hu olvasóival.   

Gáspár azt mondja, az, hogy a korábban a Pécsi Nemzeti Színház élére is pályázó Dörner most megpróbálkozott az Új Színházzal, nem történhetett másképp, csak úgy, hogy előtte egyeztetett azzal az Eperjes Károllyal, aki viszont a Győri Nemzeti Színház igazgatói székéért vívott harcban maradt alul Forgács Péterrel szemben. Utóbbi dolog azért érdekes – állítja Gáspár –, mert a nagyon-nagyon erős fideszes kapcsolatokkal rendelkező Eperjes (aki egyebek mellett bírja Orbán Viktor barátságát) egyszerűen nem tudta feldolgozni a győri kudarcot, így az Új Színház vezetésére kiírt pályázatot használta fel arra, hogy visszavágjon annak a Szikora Jánosnak, aki az Új Színház művészeti vezetője, és aki a szakmai grémium tagjaiként a győri meccselés során Eperjes ellen szavazott. Gáspár szerint Eperjesnek – aki a Dörner számára szerzett politikai támogatással „olyat tett, ami majdnem megbocsáthatatlan” – a jóérzésű, gondolkodó jobbközép polgárok előtt is vállalnia kell a felelősséget a tettéért, Dörnernek pedig bocsánatot kellene kérnie mindazoktól, akiknek a nevével a pályázatában visszaélt. Nos, bár ez a sztori messze nincsen annyira izgalmas, mint a kilóra megvett (értsd: az Új Színházzal kifizetett) Csurka históriája, számomra utóbbinál sokkal életszerűbbnek, ezért hihetőbbnek is látszik. Mindettől azonban a történet egyáltalán nem szebb, sőt... Jól mutatja ugyanis, hogy az egyes döntések mögött nem nagyívű elgondolások és kiérlelt szakmai koncepciók, de még csak nem is feltétlenül hideg politikai számítások, hanem piti és nemtelen dolgok, aljas és sunyi emberi magatartások húzódnak meg. Amelyeknek ezúttal egy színház esett áldozatul.