Állva haltunk meg Belgium ellen

Juhász Roland még nem döntötte el, hogy folytatja-e a válogatottban. Mindenesetre neki duplán különleges volt a vasárnap este, hiszen karrierje legkiemelkedőbb időszakát Belgiumban töltötte.

– Hát ennyi volt…
– Sajnos ennyi – sóhajtott fel Juhász Roland. – Pályafutásom legszebb hetei vannak mögöttem. A belgák elleni vereség után természetesen némi szomorúság is van bennem, hiszen nem így képzeltük el a végét, de ha azt nézem, hogy honnan hova jutottunk, illetve hogy milyen szeretet nyilvánul meg az irányunkban, nem lehetek csalódott. Sőt…

– Essünk túl a nehezén: mi történt Belgium ellen?
– Kikaptunk egy nálunk erősebb csapattól. Előzetesen tudtuk, hogy a belgák milyen játékerőt képviselnek, ők számítottak a párharc esélyesének, és el kell ismerni, jobbak is voltak. Megkockáztatom, a négygólos különbség túlzott, de a végeredmény azt mutatja, ezúttal ennyi volt a két csapat között. Egy kapott gól sosem jön jókor, ám azzal, hogy már a 10. percben a kapunkba került a labda, nagyon nehéz helyzetbe hoztuk magunkat. Területet védtünk, csakhogy Kevin De Bruyne úgy ívelte át a labdát a hosszú oldalra, ahogy az egy világklasszistól elvárható, Toby Alderweireld pedig úgy érkezett, ahogy azt tanítják. Mindamellett elkerülhető gól volt. Az viszont minket dicsér, hogy bár a folytatásban is adódtak helyzetek az ellenfél előtt, talpra álltunk, és nem egy lehetőségünk nyílt az egyenlítésre. A 70. perc után belementünk egy ki-ki meccsbe, kár, hogy abból nem mi jöttünk ki jól.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Juhász Roland (23-as mezben) a szintén volt Anderlecht-játékossal, Romelu Lukakuval csatázik (Fotó: AFP)
[/caption]

– Önnek is volt egy remek lövése. Élete gólja lett volna?
– Ha nem is a legszebb, alighanem a legfontosabb. De sokat nem érdemes ezen morfondírozni, mert mellément a labda.

– A ki-ki meccsre visszakanyarodva: ha nem nyílnak ki, megúszhatták volna egy szoros vereséggel.
– Erre azt mondom, hogy jobb volt így, állva meghalni. Úgy akartunk lejönni a pályáról, hogy ne legyen bennünk hiányérzet. A szívünk és a becsületünk vitt minket előre – ez lett a vége. Nem érezném jobban magam, ha, teszem azt csak 1–0-ra kapunk ki. Állítom ezt annak ellenére, hogy a 4–0-s vereség tényleg nem néz ki jól.

– Az összkép ugyanakkor szép, nemde?
– Csodálatos! Amit a csoportkörben elértünk, felemelő volt. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora támogatást kaptunk a drukkerektől. S ez nem afféle púderszöveg, szívszorító volt megtapasztalni, mennyien szorítanak nekünk. Ha mi nem is nyertük meg az Európa-bajnokságot, az én szememben a szurkolótáborunk aranyérmes! Az, hogy egy ország beállt mögénk, elképesztő pluszt adott nekünk. Amit elértünk, együtt értük el, és erre kifejezetten büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy a magyar válogatott mezét viselhetem. A kiesésünk sem változtat azon, amit a nyolcaddöntő előtt mondtam: a világon a legjobb dolog magyar futballistának lenni. A sikert és a fiaskót együtt éltük meg, nem tudom, volt-e példa valaha arra, hogy egy súlyos vereséget szenvedő csapatot így ünnepeljenek a szurkolói. Amikor a Himnuszt énekelték nekünk, olyan érzések kerítettek hatalmukba, mint még soha…

– A torna előtt kijelentette, ha csak egy percet játszik, akkor is boldog lesz. Ehhez képest három mérkőzés jutott önnek…
– Ebben feltehetőleg Fiola Attila sérülése is közrejátszott, de nyilván örülök annak, hogy bízott bennem a szövetségi kapitány. Volt bennem bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy még ezen a szinten is megállom a helyem. Úgy vélem, nem vallottam szégyent, ám ehhez kellettek a csapattársak, mi több, azok is, akik a háttérben dolgozva segítik a munkánkat. Róluk kevés szó esik, holott ők is rengeteget tettek a sikerekért, a magam részéről ezúton is köszönöm nekik.

– Mit hozhat a jövő a magyar válogatott számára?
– Ki kell használnunk, hogy az elmúlt időszak összehozta a nemzetet, hogy annyian álltak a foci mellé, mint talán még soha. Mi a pályán mindent megtettünk ezért, ország-világ láthatta, hogy igenis lehet velünk számolni. Az Eb előtt is voltak már arra utaló jelek, hogy jó útra tértünk – ha törik, ha szakad, ezen kell továbbhaladnunk. Természetesen van még hova fejlődnünk, de már van mibe kapaszkodnunk. Amit a selejtezősorozatban, majd pedig Franciaországban elértünk, abból lehet erőt meríteni. Egyúttal arra kell építeni.

– Meddig juthat ez a társaság?
– A belgáktól elszenvedett vereség arról árulkodik, hogy a csúcstól egyelőre messze vagyunk. Mindazonáltal a remény visszatért: a magyar labdarúgásnak van jövője. Fontos, hogy a sikereket és a kudarcokat egyaránt a helyükön kezeljük – a csapat részéről ezzel nincs gond. A toulouse-i mérkőzésből kiindulva van mit tanulnunk és van hova fejlődnünk, de a jó hír az, hogy ez a csapat tanulni és fejlődni akar.

– A belgáktól elszenvedett vereségre magyarázat lehet a fáradtság?
– Nem. A felkészülésnek köszönhetően remek fizikai állapotban voltunk, bírtuk a terhelést, lám, még a nyolcaddöntő hajrájában is szakadatlanul mentünk előre. Inkább a sok utazás emésztette fel az energiánkat, annyit repültünk és buszoztunk két hét alatt, hogy azt a világ leglelkesebb turistacsoportja is megirigyelte volna…

– A nagy utazás, fájdalom, véget ért.
– Ez a szakasz lezárult, igen. Én mégis hiszem, hogy maga a történet folytatódik.

– Ön is ott lesz, amikor az ősztől új fejezet íródik?
– Erre még alszom néhányat… Ha kérhetem, két hét múlva térjünk vissza erre a témára.

– Ez esetben már csak egy kérdés maradt: mi a legszebb franciaországi élménye?
– Június 18-a, a marseille-i mérkőzésünk napja, amikor harmincezer szurkoló volt velünk Még most is kiráz ha hideg, ha erről beszélek… Amit az Izland elleni meccs előtt, alatt és után átéltem, annál többet a futball nem adhatott volna nekem.