Fantasztikus kaland Murmanszkban

A világ első atomjégtörője, a Lenin 1959 decemberében állt szolgálatba. Ezt az időpontot tekintik az orosz atomflotta születésének. Az 55. évforduló alkalmából nemzetközi újságíró csoportot hívott meg Murmanszkba a flottát 2008 óta működtető Roszatom állami konszern. Az invitálás váratlanul és tudatlanságban ért. – Az ilyet nem szabad kihagyni tartalmú családi unszolásra adott pozitív válasz után ástam bele magam a flotta és Murmanszk történetébe. Megfogadva az intelmeket, miszerint az északi sarkkörön túl metsző a hideg télen, sínadrággal, tollkabáttal, kötött sállal, sapkával tömött bőrönddel indultam el meghódítani a világ legnagyobb sarkkörön túli városát. Két óra Pestig, ugyanannyi várakozás Ferihegyen, akarom mondani a Liszt Ferenc repülőtéren, majd 2,5 órányi repülés után közel háromszor ennyi a gigantikus moszkvai seremetyevói repülőtéren, újabb 2 és fél óra után landoltunk a murmanszki reptér csupajég kifutópályáján.

[caption id="" align="alignleft" width="430"] A Roszatom murmanszki kikötője, innen indulnak az Északi sarkot meghódítani
[/caption]Hajnali fél három mire a csomagjainkat, majd magunkat a minket váró kisbuszba zsúfoljuk, és máris megtapasztaljuk az internetről, hírből már ismert orosz vezetési stílust: sofőrünket nem zavarja se hó, se jég, tempósan érkezünk meg az éjszaka is viszonylag mozgalmasnak mutatkozó kikötővárosban. A hotel, ahol vendéglátóink jóvoltából megszállunk, a legmagasabb sarkkörön túli épület. Később persze szerét ejtjük, hogy a legfelső, tizenhetedik emeletről csodáljuk meg a város fényeit. 

Negyvennapos éjszaka
Rövid, gyors alvás után, kissé még fáradtan: kalandra fel! Kisbusz, kaszkadőr sofőr, fényben úszó város. Hiába tudtuk, átélni más: Murmanszkban ez idő tájt „örök” éjszaka van. No nem örök, de legalább negyvennapos. Éjszakai sötétségben érjük el a Roszatom bázisát, ahol átesünk az atomerőművekben megszokott szigorral végzett beléptetési procedúrán. Nem unatkozunk, hiszen az épület halljában lévő kivetítőn egymást követik a lenyűgöző fotók fókákról, jegesmedvékről, jéghegyekről, különleges jégképződményekről és a hajómonstrumokról, amiket – mire valójában megpillantjuk – sorra meg is ismerjük. Az útlevél és csomagellenőrzés után máris a kikötőben találjuk magunkat, ahol lelkünkre kötik, hogy csak a jégtörőket fényképezhetjük, tőlük balra tilos a fotózás. Ettől persze még erősebb a kíváncsiságunk. A társaitól nagyban eltérő szürke hajóban az e témában jártasabb férfiak azonnal felismerik az orosz hadiflotta zászlóshajóját, az Admiral Kuznyecovot. A repülőgép-hordozó igazi kuriózum. Akár a látogatásunk célját jelentő hajók, amelyek méreteikkel, felszereltségükkel és paramétereikkel hamar feledtetik Koznyecov Admirálist. Elsőként a Vajgacs nevű jégtörőre kapaszkodunk fel.

[caption id="" align="alignleft" width="430"] Az 50 év győzelem nevű atomjégtörő berendezéseivel ismerkednek az újságírók
[/caption]

Kirándulásunk első állomása parancsnoki híd, majd a gépházba, kajütökbe, a központi vezérlőbe is bepillanthatunk. Utóbbi – legalábbis számomra – kísértetiesen hasonlít egy atomerőmű vezénylőtermére. Nem véletlenül persze, hiszen az alapelv azonos. Alekszandr Vitaljevics Szkrjabin kapitány ki sem fogy a szóból, mesél a hajóról, munkájukról, a küldetésükről. Egy-egy jégtörőnek két teljes legénysége van, négyhavonta váltják egymást. A hajókon szauna, medence, edző- és előadóterem is van, az expedíciókon búvárok, egészségügyi személyzet segíti a legénység munkáját. Minden jégtörőn van helikopter leszálló is, igaz, hogy a zord körülmények nem mindig engedik meg, hogy landoljanak. Szkrjabin kapitány azt mondja, sok-sok körülményt kell mérlegelni, amikor meghozza a döntést, hogy merre vigye saját hajóját, és az őket követő szállítóhajókat.

Néha érdemesebb 50-100 mérföldes kerülőt tenni, mint felvenni a harcot a jégpáncéllal. A flotta munkájáról és az északi hajózási útvonallal kapcsolatos későbbi tervekről már az Atomflotta vezérigazgató-helyettese és a cég kommunikációs vezetője beszélt. Elmondták, hogy ma már egész évben járják a folyókat, tengereket az atomjégtörők. Elsődleges feladatuk a kereskedelem kiszolgálása, de tudományos expedíciókat is támogatnak illetve újabban a turizmusban is érdekeltek. Nyaranta gazdag turistákat visznek az Északi-sarkra. Egy tizenkét napos út ára közel 6 millió forint.

Ötven év győzelem
Mint megtudjuk, az atomjégtörők olcsóbban üzemeltethetőek a dízelhajóknál, nem kell őket „úton-útfélen” tankolni, a szélsőséges hideg, szemben a gázolajjal, nem rontja a hatékonyságát, elegendő 5-7 évente cserélni a fűtőelemeket. A flottához hat ma is aktív és három üzemen kívüli jégtörő tartozik. Az északi tengeri út iránt megnövekedett igények kiszolgálása, az arktiszi készletek egyre kiaknázása érdekében 2020-ig három új atomjégtörő üzembe állítását tervezik. Ezek – beleértve reaktoraikat is – sokkal modernebbek lesznek, mint elődeik.

[caption id="" align="alignleft" width="430"] A cikk szerzője a monstrumok árnyékában
[/caption]

Másnap az 50 let Pobedi, azaz 50 év Győzelem nevű hajót fedezhetjük fel. Ez a világ legnagyobb jégtörője, hossza 160, magassága 50, szélessége 30 méter. Két atomreaktora egyenként 170 megawatt teljesítményű. 2013 októberében ez a hajó vitte el az Északi-sarkra a 2014-es szocsi téli olimpia lángját. Nem mulasztjuk el lefotózni minden zegzugát, sőt – fittyet hányva az intelmeknek – parancsnoki hídjáról Kuznyecovot is megörökítjük. A hajómonstrumokat úgy szerelték fel, hogy a 100-120 fős személyzet ellátását hosszú heteken keresztül tudják biztosítani. A legnagyobb gond a megfelelő mennyiségű élelmiszer, az ivóvíz-ellátás viszont megoldott, a jégtörőkön van a tengervíz sótalanítására alkalmas berendezés, tudjuk meg Dmitrij Viktorovics Lobuszovtól, az 50 let Pobedi kapitányától. Ablakon keresztül a reaktortérbe is bepillanthatunk. A deja vu érzés visszatér: mintha egy atomerőmű reaktorcsarnokát látnánk.

Gagarin mosolyog ránk
Miután enyhe túlzással töviről-hegyire végigjártunk két még aktív jégtörőt, kicsit lankadó érdeklődéssel lépünk fel a világ első atomjégtörője, a Lenin fedélzetére. A kifejezetten elegáns termekkel rendelkező hajó 1959-től 1989-ig járta az északi vizeket, ma múzeumként működik. Üzemanyagát kivették, a reaktortartályt bebetonozták. Az ablak mellett, amelyen keresztül megnézzük, ősréginek tűnő doziméter, a sugárzás mérésére szolgált. A 44 ezer lóerős hajó termeinek padlóját sok híresség koptatta előttünk. Az erről tanúskodó képek egyikén Gagarin mosolyog ránk.

A búcsúesten a cári borscs után „egy életem, egy halálom”, megkóstolunk egy rénszarvashúsból készült ételt. Kifejezetten kellemes. Akár a Murmanszkban töltött néhány nap. Másnap hajnalban az enyhe időjárás miatt elő sem vett meleg holmi közé szuszakoljuk a rubel napról-napra tapasztalható leértékelődése miatt viszonylag olcsón vásárolt szuvenírt. A kissé nyomasztó nappali sötétségnek búcsút intve utoljára szorongunk a kisbuszban, csúszkálunk a reptér jegén, majd néhány órával később zsebünkben az északi fényt és atomjégtörőt együtt megörökítő hűtő mágnessel hazai földre lépünk.