Kisebbségben

Miközben szinte egy egész ország háborodott fel idehaza  – tegyük hozzá: joggal – a nyitrai magyar diáklány, Malina Hedvig megverésén, aközben sokan minden szó nélkül elnézték a fővárosi melegfelvonulás után történteket: azt, hogy kis csapatok szabályosan vadásztak a városban felbukkanó homoszexuálisokra. A dologban az a legkülönösebb, hogy talán éppen azok vettek részt a melegek bántalmazásában, akik amúgy biztosan elítélik azt, ami Malina Hedviggel esett meg.

Hogy hogyan jön össze a két dolog? Nos, Malina Hedvig éppen úgy egy kisebbséghez tartozik, mint a melegek. Egy olyan kisebbséghez, amelynek a jogait minden demokráciában biztosítani igyekszenek. Hogy aztán ez a kisebbség nemzeti, etnikai, vallási, esetleg szexuális, az az elv szempontjából teljesen mindegy, s aki ezt nem érti, annak aligha lehet elmagyarázni a demokrácia lényegét.

 Nyilvánvalóan vannak és lesznek is olyanok, akik szerint nem lehet párhuzamot vonni valamely vallás és mondjuk a melegek iránti tolerancia között, de ez egyszerűen nem igaz. Nem vitatom, hogy vannak kivételek, de meggyőződésem, hogy azok, akik a legszívesebben gettóba zárnák a homoszexuálisokat, nem igazán szimpatizálnak (és most nagyon-nagyon finom voltam) sem a zsidókkal, sem a színesbőrűekkel, hogy más csoportokat már ne is említsek.

S mivel ez a magatartás (túl azon, hogy nem illik a művelt Európába) meglehetősen nagy veszélyeket hordoz, nem is nagyon csodálkozom, hogy közéleti emberek, művészek egy csoportja egy olyan nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélik a melegfelvonulást követő attrocitásokat, s amelyben a homoszexuálisok iránti gyűlölettel szembeni tiltakozásra szólítanak fel. Hogy miért is kell fellépni az effajta jelenségek ellen, s hogy hová vezethet a megalkuvás, azt jól mutatják a német Martin Niemöller tiszteletes sokat idézett szavai: „Németországban a nácik először a kommunistákért jöttek, de én nem szőltam, mert nem vagyok kommunista. Majd a zsidókért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a szakszervezetisekért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti tag. Később a katolikusokért jöttek, de én nem szóltam, mert protestáns vagyok. Végül értem jöttek, de akkor már nem maradt, aki szólt volna értem.”

Bár – mint említettem – úton-útfélen emlegetik a derék német lelkész mondatait, ez önmagában kevés. Ahhoz, hogy felismerjük, miért is kell kiállnunk a kisebbségek jogaiért, először arra kell(ene) rádöbbennünk: a legtöbbször nem rajtunk, hanem a történelmen, a sorson, netán a véletlelen múik, hogy hová tartozunk. Sőt, az is előfordulhat – s ezt a história igazolja –, hogy a mai többség holnap esetleg kisebbséggé válik. Ám ettől még méltán tarthat igényt ugyanazokra a jogokra, mint annak előtte. Ha nem hiszik, kérdezzék meg Malina Hedviget.