A magyar Robin Hood

Jóllehet a világszerte pusztító gazdasági válság Magyarországon érzésem szerint még messze-messze nem mutatta meg a teljes erejét, a negatív hatásai már így is egy seregnyi fonton érzékelhetőek. És itt nem kizárólag az olyan, nagyon is kézzel fogható következményekre gondolok, mint a drámai módon megnövekedett munkanélküliség, a részvényárfolyamok hektikussága, avagy a bankok hitelezési gyakorlatának átalakulása (hogy az egyre több és több „bedőlő” kölcsönről már ne is beszéljünk), hanem a mind súlyosabbá váló helyzet lélekromboló hatásaira..., a bizonytalan, beláthatatlan jövőtől való állandósult félelemre, az egzisztenciális gondok okozta szorongásra,  no, és persze, azokra az elképesztő nyilatkozatokra, amelyek hovatovább menetrendszerűen látnak napvilágot, és amelyeket magam egyszerűen képtelen vagyok mással magyarázni, mint a válság által kiváltott pszcihés problémákkal. De hogy rögtön egy példával is illusztráljam, mitől szokott mostanában percekre tátva maradni a szám, hadd említsem meg Kerpen Gábor tegnapi, a Magyar Távirati Irodának adott tájékoztatóját, amelyben a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének első embere elmondta: túl azon, hogy haladéktalanul szeretnék elérni az immár nyilvánossá vált  Bajnai-csomag visszavonását, azt is javasolják, hogy mindazok, akik ez idő szerint a minimálbér tízszeresét meghaladó összegnél, azaz bruttó 700 ezer forintnál többet keresnek, az ezen határ fölötti részről mondjanak le, ha pedig mindezt nem tehetik meg, úgy fizessék be a szegények javára,  közhasznú célokra.  

Nos, mi tagadás, még akkor sem túl könnyű bármit is mondani az efféle – finoman szólva romantkus, másként fogalmazva a valóságot tökéletesen figyelmen kívül hagyó – ötletekre, ha azzal jómagam is tisztában vagyok, hogy a jelenlegihez hasonló gazdasági krízishelyzetekben a szolidaritás és a társadalmi igazságosság iránti igény sokkal erőteljesebben jelentkezik. Mindazonáltal valahol mégis igen elkeserítő, ha egy jobb sorsra érdemes szakszervezet akár csak egy másodpercig is komolyan gondolja – és hát, a PDSZ a jelek szerint nem viccelni szeretett volna –, hogy a válságra ez idő tájt az a legjobb gyógyír, ha a Robin Hoodék által nagy előszeretettel  alkalmazott „sherwoodi modellt” (vegyük el a gazdagoktól, és osszuk szét a szegények között) kis hazánkban is mielőbb meghonosítjuk. Persze, ki tudja..., lehet, hogy még hálát adhatunk a sorsnak azért, hogy „a nemzet napszámosai” egyelőre az önkéntesség mellett törtek lándzsát, utóvégre ennyi erővel akár a kötelező beszolgálatást is felvethették volna (hiszen az 1950-es éveknek „köszönhetően” ennek is komoly hagyományai vannak errefelé), vagy simán csak elkobozzák a „fölös” javakat, ahogyan azt az előbb már említett legendás nottinghamshire-i hős tette. A legvalószínűbb azonban a fentiek ellenére is az, hogy Kerpen Gáborék egyszerűen csak tréfálni próbáltak...,  úgy gondolták (megjegyzem, igen helyesen), hogy ezt a kicsit szomorkás, válságtól és belső (párt)viszályoktól egyaránt elgyötört országot valamivel nagyon illene már megnevettetni. És lőn.