Musztafák, Isztambulból

Aztán odapattan, kinyitja az ajtót, majd szuronyt szegezz mozdulattal kezet nyújt. Jó napot, doktor úr, mondja idegen akcentussal, fülig érő vigyorral, úgy, mintha valami régi, nagyon jó ismerőst üdvözölne határtalan örömmel. Nézem, teljesen ismeretlen.

Rákérdezek, milyen doktor úr? Pattan a válasz, hát Juhász doktor. Nem maga az? Akkor bocsánat, eltévesztettem. Kezében összetekert prospektusokat szorongat, és sűrűn elnézésem kérve nyújtja, inkább tolja felém. Nem kell semmit sem venni, mondja, csak nézze meg ezeket.

Már tapasztalt vagyok. Pár éve majdnem rendőrt kellett hívnom, mert két török, vagy magát töröknek mondó ifjú állított meg, útbaigazítást kérve, hogy merre kell Pest felé menni. Aztán mégsem arra indultak, hanem jöttek utánam, a lakásomig, s ott, a lábat ajtórésbe rakva, rám akartak sózni, jutányos áron, egy egész edénykészletet.

Hiába mondtam, hogy nincs rá szükségem, erőltették, hogy meg kell vennem, mert nagyszerű, és soha ilyet nem találnék… Most erre nem került sor. Indítottam és odébb gurultam. Még láttam, a srác sértődötten a kapuhoz ment. A lakásokba kezdett csengetni.

Dr. Juhászt kereste, a következő vélt balekot, akit esetleg valami kiválónak tűnő, de, legalábbis nekem, nagyon gyanúsnak látszó üzletbe belerángathat. Túl vagyunk a víruson, a covidtól megszabadultunk. Jó lenne, ha sikerülne az ilyen Musztafa-féléktől is.