Szegénynek lenni nem szégyen, de főként nem az ő bűne

Ezek olyan szegények, hogy még számítógépük sincs nekik – mondta a minap Pisti, a szomszéd kisfiú egyik iskolatársára. A beszélgetésnek tanúja voltam, mindkettőjüket jól ismerem. Nagy kár, hogy Pisti nem valami adóellenőr fülébe súgta ezt a mondatot.

Mauthner Ilona

Szegénynek lenni nem a gyerek bűne

Forrás: Shutterstock

Pisti nyilván csak meg akarta sérteni Józsikát, mivel tudta, hogy számítógépük azért nekik is van. Józsika sem hagyta magát, és a „szegény ám az anyád!” nyelvi formulával válaszolt. Pedig Józsika – a szomorú, fekete szemei ellenére – a lelke mélyén nagyon jól tudja, hogy szegénynek lenni nem szégyen, de főként nem az ő bűne. De nyilván nem a hozzá és a Pistihez hasonló alsó tagozatosok tehetnek arról, hogy manapság egyre többen hangoztatják – mi több, vannak, akik komolyan is gondolják – aki szegény, az kérem magára vessen. Legfőképpen pedig szégyellje magát!

Pedig szerintem nem szégyen például feleségként gyesen lenni a gyerekekkel, fiatal férjként becsületesen dolgozni egy futószalag mellett, minimálbérért, plusz a családi pótlékért. Nem szégyen – legalábbis nem a nyugdíjas szégyene – negyven évet tisztességesen ledolgozni, aztán megöregedve üres teába mártogatott száraz kenyeret vacsorázni a sötétben, hogy ne pazarlódjon az áram.

De nem szégyen halmozottan hátrányos családba születni, és a kiemelkedés szikrányi esélye nélkül, jó esetben a nyolc általánost elvégezni. Olykor-olykor egy lottó ötösről álmodni.

És nem szégyen az sem, ha a többgyermekes családban a kicsik egymásra hagyományozzák a cipőt, ruhát. Nem szégyen ez. Csak nagyon elszomorító.