Hajdan

2017.08.19. 08:00

Tyúkhúsleves helyett tejleves

Schmausser Mátyást 1950-ben, 15 éves korában telepítették ki Bikácsról Németországba. „Vidám komlószedés” című visszaemlékezését adjuk közre – szerkesztett formában.

Hanol Erzsébet, Illusztráció: Shutterstock

Röviddel Németországba érkezésünk után, 1950 augusztusában András bácsikám kerékpáron jőve, meglepett bennünket. Őt akkoriban Pleinfeld mellé sodorta a sors. Mi Unterschauersba, szintén Nürnberg környékére kerültünk, tőle körülbelül 40 kilométerre. Bácsikám ismert komlótermő vidéken lakott, és látva vagyontalan helyzetemet, meghívott komlószedésre egy kis zsebpénzt keresni.

A csábítás persze nagy volt, hiszen az összes készpénzem akkoriban körülbelül két német márka volt.

Másnap reggel bácsikámtól fél hétkor keltünk útra, miközben azon töprengtünk, hogy egy tisztességes reggeli bekapása ajánlatos lenne. Hála Istennek e gondolat mellett döntöttünk, ugyanis a komlógazda elmellőzte a reggelit, vagyis nem kínált meg bennünket.

Mintegy 25–30 ember menetelt a komlóföldek felé. Megérkezésünkkor mindegyikünk kapott egy kosarat, amellyel a komlótőke közelébe ült. A fiatal gazda egy hosszú rúddal kiakasztotta a kacsot, s miután az lezuhant a magasból, a munkások rögvest rávetették magukat a zsenge, zöld labdácskákra. Sok fürge ujj fosztott és fosztott, de az én ujjaim még nagyon gyámoltalanok voltak, nekem nem ment elég élénken. Míg mások akár 10-15 kosárral is gyűjtöttek egy nap alatt, addig én a „tekintélyes” négyig jutottam. Na és miért? Mert Gyuri, a bácsikám sógora állandóan ugratott és biztatott, s aztán semmi sem ment.

Az egész probléma úgy kezdődött, hogy én délelőtt a tízórainál nagyot csalódtam. Úgy képzeltem ugyanis, hogy itt is hasonlóan fognak tálalni, mint régi hazámban, Bikácson, ahol például szüretkor kolbásszal, disznósajttal vagy sonkával kínáltak. Ehelyett az ifjú parasztgazda egy óriási kenyeret hozott, mely majdnem olyan nagy volt, mint egy kocsikerék. Gyuri rám kacsintott, s hüvelyk- és mutatóujjával mutatta, milyen vastag kenyeret szeljek. Ezt nem kellett kétszer mondania, én egy éket lefűrészeltem, amely megfelelt volna egy hajó tartására a szárazdokkban. Gyuri most vigyorgott, ő már ismerte a dörgést. Várakozva néztem az ifjú parasztgazda után, remélve, hogy most majd a kolbász, vagy a sonka jön, de hiába. Ő egy láda citromos limonádét cipelt a munkások közé, amiből mindenki vehetett egy üveggel.

A szám valószínűleg tátva maradt, s két kísérőm hangosan röhögött, amikor csalódott arcomat látta. Elkeseredetten, makacsul fosztottam tovább, és epedve vártam az ebéd idejét. Végre eljött a várva várt időpont! A gazda bejelentette, hogy itt az ebédszünet, a meleg étel már vár ránk. Ez persze fellelkesített. Szaporán lépdeltem az étterem felé, hogy hamarosan fazékhoz jussak. A szobában hosszú asztalok, s mindkét oldalán padok voltak felállítva. Én a bácsikám és Gyuri között ültem. Kíváncsian vártam a folytatást. A háziasszony óriási tállal érkezett, a nyakam egyre nyúlt és nyúlt, mire a tál végre az asztalra került. De mi ez?! Én egy finom tyúkhúslevest vártam grízgaluskával vagy finommetélttel, de ez távol volt mindettől. Ez itt valami kék folyadék volt. – Ez egy jó tejleves – szólt Gyuri, és újra vigyorgott. No persze, az éhség nagy úr. Óvatosan egy fél merőkanállal vettem a levesből, hogy megkóstoljam. Gyuri a könyökével oldalba bökött, s adott egy jó tanácsot: mélyen az edény aljáról szedj, ott van a sűrűje! Most aztán megismételtem a búvárkodást, s a tál mélyén halásztam. Erre mi került napvilágra? Az összemorzsolt fekete parasztkenyér, amitől a tej olyan kék lett. Ekkor édesanyám finom tejlevese jutott az eszembe pirított zsemlekockával és kissé édesen. 

Az első fogást tehát kihagytam, s vártam a következőre. Ez hatalmas, hajában főtt krumpli alakjában jött. Utána mindjárt savanyú káposztát hoztak, ami puhán sápadtan paprika nélkül gőzölgött a lábosban. Ilyen színtelen káposztát elképzelni sem tudtam. Nem baj – gondoltam –, hagyományosan egy szép darab hús is kell, hogy jöjjön. Jött is, de egy vékony szelet, olyan széles, mint két ujjam. Annak is kétharmada kövér, amire akkoriban még ránézni sem tudtam, nemhogy megenni. Szomszédaim arckifejezésemről biztosan leolvasták a gondolataimat, mert Gyuri ismét oldalba bökött, és úgy igazán kárörvendően nyilatkozott. – Ha már nem eszel levest, sem káposztát, sem húst, legalább egyél két-három darab krumplit, vagy dugd zsebre! Meglátod, milyen csodálatosan fog ízleni délután az uzsonnához.

Most már nem vigyorgott, inkább röhögött. Bácsikám sem fogta vissza magát az üdítő kacajtól. Közben már az egész asztaltársaság mulatott. A dolog nekem lassan már kínos lett, de ez nem segített, most már nekem is nevetnem kellett a társasággal. Közben tényleg azon töprengtem, hogyan tudnék néhány krumplit kivinni a komlóföldre. Újra az otthoni szüretekre gondoltam, ahol ilyen alkalommal egy jó gulyásleves sok hússal, krumplival került az asztalra, amelyek talán nem voltak ilyen nagyok, mint ezek, de legalább az én ízlésemnek megfelelőek.

Ebéd után újra kimentünk a komlóföldre és szorgalmasan fosztottunk tovább. Csakhogy az én kosaraim nem akartak megtelni. Gyuri állandó ugratása – mint például „zsebre tettél néhány krumplit?” – engem teljesen megbénított.

Csak nevettem úgy, hogy a könnyeim az arcomon csorogtak. Komlószedő kollégáim ismételten csak azt kérdezgették: mi van ezzel a fiúval, miért nevet ennyire?

Rövidre zárva, délután uzsonnára újra egy darab száraz kenyér és egy üveg limonádé jutott. A várva várt vacsorára a felvágott, illetve egyéb finomság helyett, az ebéd maradványai kerültek az asztalra: kék tejleves, óriási krumplik, savanyú káposzta és hasaalja szalonna.

Nyereségem a négy kosár komlóból 2,40 német márkát tett ki. Mondjuk, kezdetnek az új hazában nem is volt olyan rossz, de mégis. Soha többet nem voltam komlót szedni. (A komlógazda mentségére meg kell jegyeznem, hogy az 1950-es évek általában még sovány évek voltak.)

Címkék#Bikács

Ezek is érdekelhetik