A dunaföldvári várkaput és a solti Mária-oltárt is ő alkotta

– Miért kezdett a fa helyett a kővel foglalkozni?

– Az egy kényszerű, de hasznos kitérő volt – mondja Csepeli István. – Újpest számított a XIX–XX. században a magyar asztalosipar központjának. A mi családunk férfitagjai is kétszáz évre visszamenőleg ezt a mesterséget folytatták. Nekem merészebb álmaim voltak. Már 12 évesen képzőművészeti körbe jártam. Jól rajzoltam, festettem, de amikor agyaggal kezdtem dolgozni, kiderült, hogy engem ez érdekel. A térbeli alkotás, a szobrászat. Úgyhogy a képzőművészeti főiskolát akartam megcélozni, de apámat ’56-os szereplése miatt bebörtönözték három évre, ezért még a középiskolát se tudtam befejezni, csak jóval később, felnőttként érettségiztem. Persze fel se vettek volna „ilyen családból”. Apám, a forradalom napjaiban, egy faipari üzem munkástanácsának elnöke volt. Fegyveres harcban nem vett részt, csak élelmiszert szállított a felkelőknek. Koncepciós perben ítélték el. Anyám ott maradt a három gyerekkel, nem volt mese, pénzt kellett keresni. Kapóra jött egy lehetőség, a Kőszobrász Ipari Vállalatnál jelentkeztem munkára, elvittem néhány kőből és fából készült szobromat, megnézték és felvettek. A budai várba kerültem oszlopfőket faragni.

– Érdemes volt otthagyni Pestet Dunaföldvárért?

– Érdemes, mert ahogy egyre inkább beleláttam a magyar képzőművészeti életbe, egyre inkább kiábrándultam belőle. Mindenki csak szenvedett, nyalogatta a sebeit, arról sóhajtozott, hogy milyen nagy lehetne, ha nem ilyen körülmények között kellene élnie; úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég. A lakhelyváltás előzménye egy vízparti jelenet volt. Egyszer lementem a Dunára, az újpesti Lidóra egyet úszni, s látom ám, hogy két lány, tőlem pár méterre, ahol hirtelen mélyül a meder, segítségért kiabál, fuldokolni kezd. Sikerült kimentenem őket, de a közben odaérkezők már engem is úgy húztak ki. Aztán az egyiknek úszóleckéket adtam, aki később a feleségem lett. Összeházasodtunk 1970-ben, s mivel ő dunaföldvári, ideköltöztünk. Egy évre rá már volt egy kis házunk a Kálvária-hegyen. Ott ástam el az összes szobromat, szakítva az alkotói múltammal.

– Aztán mégsem szakított…

– Nem, mert bejött egy-két megrendelés. Egy sírkövesnél dolgoztam, s amellett használati tárgyak gyártásával foglalkoztam maradék márványból. Kapcsolatba kerültem a FŐBUHA (Fővárosi Bútor, Hangszer és Sportszer Kiskereskedelmi Vállalat) üzletkötőjével, aki megkérdezte: nem tudnék-e inkább fatárgyakat hozni. Vittem, és megrendelt ötven, könyv alakú kazettát, dobozkát tetejükön faragással. A következő megrendelés háromszáz afrikai maszk volt. Ezeket még fiatalon, nem nagy szakértelemmel készítettem, úgyhogy amikor zsűri elé kerültek, az elnök, Foky Ottó világosított fel, hogy ezek inkább a polinéziai maszkokra hasonlítanak. Azóta mindennek utánaolvasok, mielőtt kést vagy vésőt veszek a kezembe. Ő javasolta egyébként a stílusomat látva, hogy kezdjek el népi faragással foglalkozni. Mások is bátorítottak. Sok szakirodalmat, baráti tanácsot kaptam például dr. Rosner Gyulától, a későbbi paksi múzeumigazgatótól, főként a honfoglalás kori kultúrával kapcsolatosan. A hetvenes évek közepén találtam rá az utamra. A nyolcvanas évektől kiállításokon is bemutattam a munkáimat, 1983-ban megkaptam a „Népi Iparművész”, 2010-ben a „Népművészet Mestere” címet. Nyertem vagy negyven megyei és országos népművészeti pályázaton. Egyre több felkérés érkezett már köztéri alkotásokra is.

– A dunaföldvári várkapu 25 éves. Az a legemlékezetesebb műve?

– Mindig az a legkedvesebb, amelyiken éppen dolgozik az ember. A legelső köztéri munkám a dunaföldvári Bálványfa volt. Zsűrizett, védett műtárgy, de sajnos megsínylette a karbantartás hiányát. Remélem, a kapu nem jut erre a sorsra. Már nagyon ráfér a felújítás. Azok időtállóbbak, amelyek nem kültéren vannak.

– A lakásában minden asztal, minden szék saját készítésű, még a szekrényajtót is faragott domborművek díszítik…

– Ilyen környezetben szeretek élni. Mindehhez a feleségem munkája is vastagon hozzájárult, mert az én jövedelmeim meglehetősen hullámzóak voltak. A két gyerek iskoláztatása rendszeres kiadásokkal járt, nekem meg hol bejött valami megrendelés, hol nem. Tolna megyében a rendszerváltás után én voltam az első szellemi szabadfoglalkozású annak néhány előnyével és sok hátrányával együtt. Egy időben tanítottam Szekszárdon, a Babitsban, szakkörvezetői iskolát és fafaragó stúdiót vezettem. Még Makóról is jöttek, de az is csak rövid ideig tartott. Pedig nagy szükség lenne a tanításra, sőt, az intézményesített oktatásra! A népi fafaragás ügyét néhány lelkes ember igyekszik előbbre vinni; nem sok sikerrel. Holott elfogadott tény, hogy a népi kultúra és a magas művészet oda-vissza átjárható. Ezt én elkezdtem tárgyakkal igazolni.

Adomány

Mintegy kétszáz jelentős művét tartja számon Csepeli István, a dunaföldvári várkaputól a solti templombelsőig. Ismert és elismert alkotó, Kodály-díjas, Babits-díjas, a népművészet mestere, Dunaföldvár dísz­polgára. Elsősorban fafaragó, de marhacsontból is készít használati és dísztárgyakat – a fűszertartótól a pillangóig –, és csontra karcolt grafikákkal is foglalkozik. Időnként ötvözi a technikákat, például az alföldi pásztorfaragást a dunántúli spanyolozással. Nemrég egy stációkép-sorozatot remekelt így. (A pásztortechnikánál a minták, képek mélyedéseit gyantával vagy más színező anyaggal töltik ki, míg a spanyolozásnál a viasz, illetve a bedolgozott fémszál teszi plasztikussá a művet.) Egyediségre törekvő alkotó; irtózik a tömegtermeléstől. Meggyőződése, hogy a művészi készség isteni adomány, és az azzal való élés felelősségteljes, felemelő feladat. Vallja azt is, hogy a néplélek ismerete elengedhetetlenül fontos azok számára, akik népművészettel foglalkoznak.

Csepeli István idestova ötven éve házas. Családszerető, két gyermeke és hat unokája van.