A felhők lovagja bajnoki módon fogta vitorlájába a termikeket

– Nem tagadom, jól esően mosolygok ezen a kedves gesztuson, azaz, hogy sporttársaim, barátaim kitették a klub honlapjára a fotómat – válaszolt az érzéseit firtató kérdésre. – Bizonyára nem véletlenül tartották ezt fontosnak. Mert ami azt illeti, ne tűnjék szerénytelenségnek, de meglehetősen erős mezőnyt sikerült magam mögé utasítanom.

A Kecskemét-Matkópusztán rendezett, 65. Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokságon Banó László az úgynevezett Mix Open géposztályban indult. A verseny valamelyest hasonlít a Forma 1-es pilóták küzdelméhez. Azzal a különbséggel, hogy a levegő lovagjai négy napon át újabb és újabb pályákon mérettették meg magukat. Naponta valamivel több, mint négy óra időtartamban úgy háromszázötven kilométer körüli távrepülési feladatokat kellett végrehajtani. Az őcsényi vitorlázó az első versenyszámban negyedik helyezést ért el, a következő alkalommal második lett, a harmadik és negyedik próbán pedig már semmit sem bízott a véletlenre: a felszálló légáramlatokat, azaz a termikeket magabiztosan meglovagolva, mindkétszer első lett. Így, az összetett végeredmény alapján állhatott fel a dobogó legfelső fokára. A megtett legnagyobb táv háromszázötvenhat kilométer volt, ez annyit tesz, mintha valaki Szekszárdról a kárpátaljai Beregszászra vitorlázna. Ráadásként a kategória legnagyobb átlagsebességéért járó díjat is elhozta az utolsó versenyszámban nyújtott, óránkénti száztizenhat kilométeres teljesítményével. Egyébként előfordult már, más versenyen, hogy a mostani távrekordját szó szerint messze túlteljesítette: korábban már hatszázhetven kilométert is megtett egyetlen felszállással. Pontosan ekkora a távolság Szekszárd és Varsó között, légvonalban.

Banó László közel negyven éve repül, megélve közben nemcsak a társadalmi, hanem a vitorlázógépeket jellemző műszaki rendszer változásait is. A technikai előrehaladást, ahogy mondani szokták, kottázni is lehetne.

– Óriási a fejlődés, főleg, ami az elmúlt húsz évben történt – mondta. – Változtak az anyagok, bejött a számítástechnika. Utóbbinak köszönhetően a géptervezés is átalakult, immár a korábbi, méregdrága szélcsatornás kísérletekre nincs szükség. De a mikroelektronika, a számítástechnika a fedélzeten is megjelent. Emlékszem, egykoron, még az 1991-es, számomra bajnokságot hozó Gemenc kupán is térkép volt az ölünkben és fényképezőgéppel fotóztuk le a kijelölt tereppontokat, miközben navigáltunk. Igen jelentős energiánkba került az összpontosítás. Manapság pedig, mint az autóban, minden ott villog a szemünk előtt, a műszerfalon.

A technika tehát forradalmi módon változott és ez a folyamat jelenleg is tart. Vajon mindez mennyiben érintette a technikát kezelő embert? Azaz, mi a különbség a közel negyven évvel ezelőtti, kezdő vitorlázó ifjak és a mai, hasonló életkorú generáció között? Banó Lászlónak – egy mély sóhaj után – erről is van karakteres véleménye.

– A mi időnkben, azaz a nyolcvanas évek elején a lelkesedés vonzott bennünket a repülősporthoz – idézte fel egykori önmagát. – Ez az érzés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy életünket a vitorlázáshoz kössük. Manapság a lelkesedés, fogalmazzunk finoman, nem általános a jelentkezők körében. Igaz, jönnek hozzánk érdeklődő fiatalok, de – és ismét nem szeretnék általánosítani – akadnak, akik úgy gondolják, hogy a repülőklub révén egy újabb jogosítványt szerezhetnek a már meglévő B kategóriás mellé. Hozzák a pénzüket és cserébe jogsit várnak. Értem én ezt a szándékot, nincs is jogom kárhoztatni. De a vitorlázó repülés nem kizárólag arról szól, hogy tudom vezetni a gépet. Ugyanakkor a másik szemem nevet, mivel minden gond ellenére is rendelkezünk néhány remekül motivált fiatallal. Bízom bennük, ők lehetnek az utánpótlás, mindannyian számíthatnak szakmai-emberi támogatásunkra. Mert, mint említettem, a vitorlázórepülés nemcsak technika. Lényegénél fogva olyan alapos, körültekintő, lelkiismeretes együttműködést is igényel, melyet csakis egy összekovácsolódott, egymás iránt bizalommal viseltető közösség adhat meg.

Szárnypróbálgatások, győzelmek

1987 nyarán az Őcsényben rendezett, XIV. Gemenc Kupán Banó László harmadik lett. A tudósítás egyik megállapítását érdemes összevetni a technikai fejlődésről szóló résszel. „A versenyzők közül sajnos néhányan a nagymányoki vasútállomást fotózták le a szászvári helyett.” Az 1990-ben rendezett Alföld kupán a 10. helyen végzett és „kissé csalódottan értékelte a teljesítményét: – Navigációs problémáim voltak, vagyis verseny közben egy kicsit eltévedtem, a sportágban ezért súlyos árat kell fizetni.” Az 1991-es XVI. Gemenc Kupán viszont standard osztályban diadalmaskodott. 1994-ben a XI. Alföldi Vitorlázórepülő Bajnokságon „az őcsényiek világszínvonalú technikával repülő ellenfelekkel vetélkedtek. Közülük Banó László volt a legsikeresebb, ugyanis a standard kategóriában PIK 20 D típusú gépével megszerezte az aranyérmet.”