Hőgyészen leltek otthonra, de Mexikót sem feledik

Csupa mosoly, jókedv, kacagás. Így is lehet gyászolni – ahogy azt a mexikóiak teszik. A Hőgyészen élő család a temetőbe is eljár szeretteihez, de szülőföldjük hagyományait sem engedik feledésbe merülni.

Alicia asszony egy jó kedélyű mexikói nő. Kedvesen, mosolyogva fogad otthonában. Négy fiúgyermeke és három unokája van. A legidősebb, Christian 39, Juan Daniel 36, Alan Attila és Willian Alejandro 31 éves. A legnagyobb unoka, Martinez Daniel kilenc, a középső, Maja Jázmin nyolc, a legkisebb, Mia Sofia négy éves.

A család 1995-ben költözött Magyarországra. Az édesapa, Balaskó János Svédországból került Mexikóba, miután orvosa azt javasolta neki, hogy reumáját kezelendő költözzön melegebb éghajlatra. Ő pedig vette a kalapját, s meg sem állt Mexikóig. Itt ismerkedett meg Alicia asszonnyal, aki aztán négy gyermekkel ajándékozta meg – mondhatjuk, hogy nagy a család, de arrafelé ez egyáltalán nem ritkaság. Alicia asszonyt 84 éves édesanyja és nyolc testvére várja odahaza Mexikóban – a hazalátogatásra azonban egyelőre várniuk kell.

„A férjem szülei Gyulajon vezettek nagy gazdaságot, huszonöt éve azért költöztünk Magyarországra, hogy besegítsünk nekik, könnyítsük meg a munkájukat – mesélte Alicia. – A gyerekek már itt jártak iskolába, sőt ketten óvodába is. Nagy élmény volt nekik a falusi élet, a marhák, a lovak, a friss levegő, a szabadság. Aztán amikor a nagyszülők elhunytak, egy ideig még vittük a gazdaságot, de ma már, hogy a férjem nincs közöttünk, nem működik semmi. Bár a nagy ház még mindig megvan, ma már Hőgyész az otthonunk. Nem volt könnyű megszokni itt, hiányoznak a családtagjaink, a vidám mindennapok, a mexikói élet, de ma már megszerettük, és boldogok vagyunk” – mondta. Alicia asszony egy helyi spanyol nyelviskolában ismerte meg a férjét, aki épp náluk akarta elsajátítani a nyelvet. Nem volt egy sima szerelem az övék. A szülők eleinte nem nézték jó szemmel, hogy mit akarhat egy európai egy közép-amerikaitól, de párja addig ostromolta, amíg Alicia engedett neki. Utólag visszagondolva az egészre, most már azt mondja, semmiképpen sem csinálná másképp, a sors amúgy is így akarta.

Martinez Chavez Christian Omar. Dallamosan csengő, igazi mexikói név. Ő a legidősebb testvér, egy mexikói ételspecialitásokat kínáló hangulatos kis pubot vezet Hőgyészen. Kétszáz éves családi tradíciókat ápol azzal, hogy tovább vitte a szakmát, a vendéglátást, amibe Mexikóban beleszületett. Szülei egy eléggé nagy éttermet üzemeltettek San Miguel de Allendében, innen a szerelem. A háromszáz vendéget fogadó helyiség (amelynek neve az édesapa után lett Casa De Janos) rendszeresen dugig volt, jókat ettek, ittak, mulattak az emberek, akik szerettek hozzájuk járni. Christian – ahogy a helyiek hívják – mindig kereste a lehetőséget, hogy a lehető legjobban kitanulja a szakmát. Az iskolát Szekszárdon végezte el, aztán négy évig az azóta már nem működő Apponyi Kastélyszállóban dolgozott. De belekóstolt a szakmába Ausztriában, Olaszországban és Németországban is, itthon pedig Pécsett dolgozott, mielőtt saját étterem megnyitására adta a fejét. Testvérei közül Alan és Daniel is kiveszi a részét a munkából – ha a felszolgálásban kell, akkor abban, ha a marketingben, akkor abban igyekeznek segíteni. Dia de los Muertos – így hívják a halottak napját Mexikóban, ami nem keverendő össze a halloweennel, hangsúlyozza Christian.

„Minden évben étellel és itallal várjuk ezen a napon a visszatérő halottainkat – mondta. – Kultuszt adunk az ünnepnek. Beöltözünk, hogy könnyebben ránk találjanak. Kedvenc ételüket készítjük, tequilát teszünk az asztalra, úgy várjuk őket, mintha itt lennének velünk. Vidámak vagyunk, és boldogok, hogy együtt lehetünk. A haláltól nem kell félni, mert a halál együtt jár az élettel. De amíg itt vagyunk ezen a földön, igyekszünk minden egyes percet kihasználni.”

A nagy mexikói ünnepek mindegyikét megünneplik – de most egyelőre lepihennek, mert az év vége többnyire erről szól. Innentől a család kerül a középpontba. Párja, Anett két kislánnyal ajándékozta meg Christiant – a nagyobbik, a cserfesebb Maja vidáman mosolyogva mesélte, hogy ha kell, ő is beáll a sorba. Süt, főz felszolgál, de mint hangsúlyozza, vannak szabadnapjai is – mint amilyen a látogatásunk napja is volt.

„Nagyon érti az ételeket – büszkélkedik Christian. – Tudja, hogy a steaket többféleképpen is el lehet készíteni, magabiztossággal mondja, hogy apa, én médiumra szeretném süttetni. De azt is tudja, hogy a tintahalat mivel szolgáljuk fel. Ha magyar étterembe megyünk, akkor sem esik kétségbe, bátran kér egy pörköltet, egy gulyáslevest, vagy egy cigánypecsenyét. Nagyon büszke vagyok rá!” – mondja.

Az utánpótlás már kopogtat, bár Christian és a családja még szeretné hosszú ideig csinálni a vendéglátást.

Amikor elköszönök, két adag mexikói specialitást nyom a kezembe. Innen üzemen nekik, hogy egyiknek a nevét sem tudtam megjegyezni, de mindkettő nagyon finom volt.

A szívüket-lelküket beletették – ilyenek ők. Így boldogok.