Rubold Ödön a hivatásról és a „Közbátorléti nyüsletésről” szólt

A Nemzeti Színház művésze nem feledi tolnai gyökereit, megbecsüli, amit a nagy öregektől tanult és figyelmeztet: a halászlé nem vicc.

Rubold Ödönnel a Nemzeti Sport készített interjút, ebből szemezgetünk most. A teljes interjú IDE kattintva érhető el.

– Azt hallottam, hogy tehetségesebb futballista volt, mint öccse, Péter, aki pedig több mint kétszázszor játszott az első osztályban.

– Dehogy. Az öcsém a Fradiban, Győrben és Újpesten vitte sokra, ami nem véletlen. Ráadásul jobb a felépítése, mint az enyém, arról nem beszélve, hogy én ideges, kapkodó voltam, ő higgadt, örömből futballozott, nagy élvezetet talált abban, hogy kiszolgálja a többieket.

– Játszottak egy csapatban?

– Nem. Öt év van köztünk, amikor ő ifi lett, én már nem voltam Tolnán. De együtt sokat játszottunk. A házunknak amolyan régi, nagy, méretes kapuja volt, megerősítve vaspántokkal, a háromszögeket krétával beszámoztuk, és úgy lőttünk szó szerint kapura.

– Szép emlékei vannak Tolnáról?

– Az nem kifejezés. Tolna a szívem csücske. Szegény édesanyánk januárban meghalt, s miközben az öcsémmel rendezgettük az emlékeit, arról beszélgettünk, mikor megyünk haza.

– Van még valami, amiről mindenképpen beszélnünk kell! A halászléről. Láttam egy felvételt, hogyan főzi. Lenyűgöző.

– A halászlé szent. Ami engem illet, csak Petiét, Bajor Laci barátomét és a sajátomat eszem meg. Csupán a tolnai halászlé játszik nálam, amelyet ugyebár gyufatésztával tálalnak. Ha már szóba került, kérném, hogy küldje el nekem a cikket megjelenés előtt, mert korábban megesett, hogy a szerző kihagyta a receptemből a hagymát. Hónapokon át cukkoltak a barátaim…

– Nehezen tűrte?

– Nem volt könnyű, de egy életre megtanultam, hogy van, amivel nem lehet viccelni.

Az teljes interjú ITT.