Világvevővé alakított néprádiót hallgattak

A múlt század elején kezdődött a háztartási gépek és kommunikációs eszközök elterjedése az USA-ban, aztán Nyugat-Európában, és a háború után Magyarországon. Azelőtt petróleumlámpa adta a fényt, teknőben mostak, a híreket meg az újságok szolgáltatták.

Az ötvenes években a rádiók jelentek meg az otthonokban, a hatvanas évek elején a mosógépek, aztán a hűtőszekrények, a tévék, a porszívók, a centrifugák. Ezek persze el is romlottak; a javításukról gondoskodni kellett. A hőskorról sokat tud a 87 éves Varga János, akire a gelkás időkből emlékeznek a szekszárdiak (GELKA: Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalat), de már annak elődeinél is dolgozott.

– Inasként 1952-ben kezdtem – emlékszik vissza –, egy maszeknál, Zsedényi Ferencnél. Akkor még csak rádiókkal foglalkoztunk. Voltak fejhallgatós készülékek, és volt a modern néprádió, amelyiken egy kapcsológomb segítségével két állomást lehetett befogni: Kossuth, Petőfi. Ezekből jó néhányat világvevővé alakítottunk, forgó kondenzátor, tekercsek és más alkatrészek beépítésével. Nagy igény mutatkozott rá, ha jól emlékszem, 380 forint volt az átalakítási díj.

A maszekokat, a fényképészektől a fodrászokig, hamarosan különböző szövetkezetekbe, vállalatokba kényszerítették. A rádióműszerészeket egy ideig a filmesekhez –RAFILM (Rádió- és Filmtechnikai Vállalat) – egy ideig a postásokhoz – RAVEL (Rádió Vételtechnikai Vállalat) – csapták, „hírközlés-hírközlés” címen, aztán alakult, 1960-ban a GELKA.

– Sokat költöztünk – idézi fel a rendszerváltás előtti időszakot –, sokáig volt a központ és a szekszárdi műhely a Sajtóház melletti épülettömbben. A Hajóházba 1983-ban jöttünk. Működött kirendeltségünk Dombóváron, Tamásiban és Pakson. Fénykorában ez egy igen jelentős, több mint ötven dolgozót foglalkoztató cég volt. Szerettem sportolni, 45 éves koromig fociztam a Szekszárdi Dózsában, s a vállalati csapatot is megszerveztem. Kézilabda-, pingpong- és kosárlabdacsapatunk is eredményesen szerepelt.

Ám a GELKA a privatizáció egyik vesztesévé vált, és 1993-ban felszámolták. Varga János még további 25 évig dolgozott ugyanazon a helyen, a Mikes utcában, alkatrészboltot működtetve. Akkor, 84 évesen adta át az üzletet a fiának.

– Rádióműszerésznek lenni valamikor nagy dolognak számított – hangsúlyozza. – Ez egy érettségihez kötött mesterség volt. A háztartásigép-szerelőknél magasabb kasztba tartoztunk. A hatvanas években Pestre jártunk tanfolyamra, s kitanultuk a tévészerelést. A csöves készülékek javítása komoly hozzáértést igényelt. Én még építettem saját rádiót és csővoltmérőt is. De amikor bejöttek a nyomtatott áramkörű készülékek, és a szervizben át kellett állni az izgalmas hibakeresésről az unalmas panelcserére, akkor meghalt a szakma.

Borítóképünkön: Varga János saját építésű csővoltmérőjével