2022.02.09. 14:00
Kiválóan rajzol az ismert szekszárdi zenekar frontembere
Szakács Róbert nevét Szekszárdon leginkább úgy ismerik, hogy ő a Bravó zenekar alapítója, vezetője, énekese. De sokan azt is tudják róla, hogy nemcsak kiválóan énekel, zenél, de ugyanilyen jól rajzol is. Hamarosan megnyílik Szekszárdon, a Babits Kulturális Központban az első kiállítása Rajzember címmel.
Szakács Róbert: nagyon kíváncsi vagyok, hogy a közönség hogyan fogadja a képeimet. Fotó: Makovics K.
– Hogyan kapcsolódik össze Önnél a zene és a rajz?
– Képzőművészeti gimnáziumba jártam Budapesten – mondja Szakács Róbert. – Azért oda, mert Szekszárdon megismertem Boros Zoltánt, aki hasonló korú, mint én, s együtt kezdtünk rajzolgatni, és ő is a fővárosba járt, a képzőművészeti gimnáziumba. Zárójelben jegyzem meg, a Boros-Szikszai grafikus páros szép ismertséget szerzett magának. Könyvborítókat, illusztrációkat terveznek, Amerikában élnek. A lényeg, gyerekként együtt tanultunk a fővárosban. Kollégiumban laktam, ahol szinte mindenki zenélt is. Együttesek alakultak, és egy olyan világlátásra tehettem szert, ami nagyban befolyásolta az életemet. Igazi sokszínű kulturális közegben élhettem. A gimi alatt én is alakítottam zenekart, Sirkamra néven először punkzenét játszottunk, majd a Beri Ary és a Játékos fiúkban rock and rollt.
– Mi jött ezután?
– Gimi után másfél év katonaság. Katonaság után pár évig zenéből próbáltunk megélni. Mit mondjak, nem dúskáltunk a jóban. Az önmegvalósító évek után a Tolnatejnél helyezkedtem el mint marketinges, grafikus. Éppen ideje volt, mert megnősültem, és 1992-ben megszületett a lányom. A munkát nagyon szerettem, reklámokat, klipeket, zenei aláfestést és a csomagolásokat terveztem.
A Bravó zenekart 2001-ben alakítottam, akkor már szórakoztató zenét játszottunk, nem rockot. Erre volt igény. Hárman voltunk és vagyunk a mai napig, de a tagok változtak közben. Én is váltottam. A Tolnatej után pár évig a Tolnai Népújságnál dolgoztam tördelőként.
– Bizonyára sok emlékezetes esküvőn vettek részt.
– Volt néhány, amire a mai napig emlékszem, voltak tragédiák, vicces esetek is. Például, amikor a vőlegény kérése ellenére a haverjai elrabolták a menyasszonyt az esküvő után. A vitában a násznép is két részre szakadt. Vagy amikor a menyasszonytánc elmaradt, mert az ifjú asszonyt elvitte a mentő. Mivel nem volt súlyos a baja, az esküvői buli nélküle folytatódott reggelig.
– Nem fárasztó a sok éjszakázás?
– Az első tíz évben meg se kottyant, ma már jobban megvisel. A járvány előtt hatvan körüli esküvőt vállaltunk egy évben. Majd másfél éve ez jócskán lecsökkent. Idén februártól úgy tűnik, ismét divatba jön a nagyobb esküvő, már kapjuk a megrendeléseket.
– A család hogyan viselte a sok éjszakázást, távollétet?
– A második lányom 1997-ben született. Sajnos nem sokat voltam velük, amikor kicsik voltak. Megpróbáltam később ezt kompenzálni. A nagyobbik lányom Luxemburgban él a családjával, van két unokám, öt és kettő évesek. Háromhavonta igyekszünk egymással találkozni. Gyakran utazom én hozzájuk. A kisebbik lányom a közszolgálati egyetemen tanul.
– Hogyan jött össze a mostani kiállítás anyaga? Már a meghívó is nagyon beszédes, hiszen egy – hatvanas éveket idéző – fekete bluesénekest ábrázol a mikrofon előtt, amely szintén az Ön rajza.
– A járvány első három hulláma alatt volt bőven szabadidőm, és elkezdtem tudatosabban rajzolni. Korábban is rajzolgattam, szinte egész életemben, de akkor inkább a lányaimat vagy egy-egy adott hangulatot örökítettem meg. Most úgy érzem, a zenét és festészetet sikerült párosítani, de készítettem aktokat is. Vannak megrendeléseim is, portrékról, eseményről. A kulturális központ keresett meg, lenne-e kedvem egy kiállításhoz. Igent mondtam. Nagy megtiszteltetésnek érzem.
