Sokat köszönhetnek Runyai tanár úrnak

Ezen a Sió-menti településen régi idők óta sok cigány lakott. Szorgalmas teknővájók, akik nyárfa törzséből készítették az eladásra szánt, hajdan sok célra szánt kisebb-nagyobb teknőket. Régen a Sió-menti erdőben laktak, ott éltek. Vagy talán nem is olyan nagyon régen, hisz Runyai tanár úr tanítványai közt is voltak, akik még ott születtek. De ma már ott csak egy kopjafa emlékeztet arra, hogy az volt a telepük, mindannyian beköltöztek a faluba, s ma már ugyanúgy élnek ott, mint a többi ember.

Változott a világ, s a pálfai változásokban szerepe volt a tanár úrnak is, aki egy külön épületben lévő osztályban az elsőtől negyedikig tanította, nevelte a cigánygyerekeket. Szeretettel, megértéssel, és ahogy mondták, eredménnyel, mert ma már ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint a többiek. Van köztük, akinek több diplomája van, s életében szinte mindegyikük elérte célját.

A kis csapat a néhány éve felújított, korszerű, modern művelődési háznál találkozott, innen mentek az ünnep szervezőjével, László Józseffel, a Pálfai Roma Kisebbségi Önkormányzat elnökével a tanár úr lakásához. A vaskapu nyílt, Marika néni, a tanár úr felesége fogadta a vendégeket, akik kis ajándékkal, meg egy oklevéllel köszöntötték Feri bácsit. Megindult a beszélgetés – téged hogy is hívnak? – és követték egymást a kérdések, a történetek, előbukkantak a régi emlékek.

Tanár úr elmondta, amikor megkapta ezt a feladatot, hogy egy akkor indított, különálló, négyosztályos cigányiskolában tanítsa a gyerekeket, az volt a kikötése, hogy legyen televízió. A diákoknak az lett az esetleges büntetés, ha nem nézhettek tévét. Nem kellett sokat büntetni, de megtanultak írni, olvasni, számolni, s mindent, amit kellett. Később pedig, az 5., a 6., a 7. és a 8. osztályban már ugyanolyan eredményt tudtak elérni, mint a többiek. Egyik volt diákja most büszkén mesélte, a műszergyárba ment dolgozni, és nem betanított munkásnak, hanem olyan területre, ahol komolyabb ismeretekre volt szükség.

Jó volt, tették hozzá, hogy akkor, ott maguk között voltak, volt sikerélményük. Aztán mégis megszüntették ezt a módit, mondván, nem lehet megkülönböztetni a gyerekeket. De nem vitatták meg, hogy melyik a helyesebb, mert annyi másról is kellett beszélni, s szaladt az idő.

Egy kedves kis ünnep volt ez a hétvégén, felelevenítették a fél évszázaddal korábbi múltat, s egy időre újra diákok lettek. És azt ígérve köszöntek el máshová költöző hajdani tanáruktól, hogy legalább telefonon tartják vele a kapcsolatot.