Utólagos hősök

Minden háború és forradalom után megnő a hősök száma. Így lesz ez az orosz-ukrán konfliktust követően is. Kitüntetéseket kapnak majd olyanok is, akik nem szagoltak puskaport.

Először hazai példákkal találkoztam, s azt gondoltam, hogy ez magyar sajátosság. A II. világháborút követően hatalmasra nőtt a partizánszövetség taglétszáma. Olyan esetről is hallottam, hogy egy fegyverszállítmányhoz kellett kocsikísérő a tehervonat végére. A falu legrészegesebb emberét odaültették – aki akkor is kapatos volt –, kezébe nyomtak egy puskát, átjutottak a német vonalakon, és a célállomáson már ünnepelték a rettenthetetlen vitézt. Abból élt aztán egész életében, kiemelt bért és nyugdíjat élvezve.

A rendszerváltás után, amikor az 1956-os események ellenforradalom helyett forradalommá minősültek, annyi ellenálló bukkant elő – plusz juttatást remélve –, hogy csak na! Akadt közöttük még 1957-ben született is! Ha mind ott hadakoztak volna a pesti utcákon a tűzvonalban, valószínűleg másként alakul az ország történelmének azon fejezete.

Ám nemcsak a Kárpát-medencében jellemző az utólagos hősök felbukkanása. Garibaldi ezer emberrel szállt partra Marsalánál, hogy megkezdje Itália felszabadítását. Harminc évvel később, amikor emlékező találkozóra hívták össze az egykori harcosokat, harmincezer veterán jelentkezett a rendezvényre. „Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk!” – mondta egyikük a fennmaradt adoma szerint…