A humorista, akivel nem viccelt az élet, harminc éve nem iszik

Harminc éve nem iszik, 11 éve nem dohányzik, 29 éve nem játékfüggő. Horváth Szilveszter 1990-ben megnyerte Éles Istvánnal a Magyar Rádió Humorfesztiválját. Most, karnyújtásra a nyugdíjtól, 64 évesen egészen másfajta visszatekintő beszélgetés készülhetne vele, ha marad azon a pályán. De nem maradt. Mélyre süllyedt, mígnem az anonim alkoholisták egyik csoportjához csatlakozva sikerült ismét a felszínre bukkannia. Szakvégzettséget szerzett, s ma már tapasztalt, hiteles segítője azoknak, akik szeretnének megszabadulni különféle függőségeiktől.

Legtöbbet a fővárosban lakott, jelenleg Baranyában él, második házasságában. Február végéig a szekszárdi pszichiátrián dolgozott.

Válása után beköltözött a Natasa presszóba

– Csecsemőkori sérült vagyok. Mikor kéthónapos voltam, anyám fertőzést kapott, és hat hétre egyedül maradtam. Apám tanár volt, nem lehetett otthon velem, a nagyszüleim vigyáztak rám, ami nem jelentett állandó jelenlétet. Az anyahiány belém ivódott. Az első élményem az volt, hogy nem kellek a világnak. 

– Ezt egy csecsemő felfogja? 
– Nem tudatosan, de iktatódnak az idegrendszerbe a csecsemőkori sérülések, melyeket aztán egy életen át hordozunk. Ennek számos tünete van. Az egyik a túlérzékenység (kis változásokra is nagy erővel reagálok), a másik a rendkívüli túlélőképesség (apró jelekből is meglátom a veszélyt, és kikerülöm). Mikor felépült és hazajött anyám, gyakorlatilag kettesben éltünk, hatéves koromig. Nem engedett óvodába. Ő jelentette számomra a világot, s persze rettegtem mindattól, ami e világon kívül esik. Apám napközben sokat dolgozott, este ivott. Iskolába kerülve, a félelmeim palástolására azt a módszert választottam, hogy eminens leszek. Gyorsan tanultam, jól ment minden. Valószínűleg a versengő természetem és a szerencsejáték-betegségem is ekkor alapozódott meg. Így éltem túl azt a riadalmat, hogy egy közösségbe kerültem. Aztán átírattak egy másik iskolába, ahol megint magányossá, eminens idegenné váltam, nem volt barátom, a nagyapámmal jártam moziba, ezért hetedikes koromban, 13 évesen lazára, rosszra vettem a figurát. A jóság nem jött be. A cigi, a pia, a köpőcsövezés, a deviancia került előtérbe. Rögtön kaptam intőt, amire büszke voltam, lettek barátaim, észrevettek. 

– És így tovább?
– Középiskolában már nagyszájú, züllött, hazudozó, Fradi-meccseken és Piramis-koncerteken őrjöngő fiatal voltam. Elektronikai szakközépben érettségiztem, nulla kézügyességgel. Megriadtam, hogy nekem műszerészként kell dolgoznom, s gyorsan jelentkeztem a tanítóképző főiskolára. Belecsöppentem a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának értelmiségi létébe. Csajozás, piálás, sokszor a tanárokkal együtt, és a kort jellemző tudathasadásos állapot: KISZ-vezető voltam, de bíráltam a pártot, hivatalosan szidtuk az imperialistákat, nem hivatalosan meg az oroszokat. Tanítani kezdtem, lelkesen, szerettek a gyerekek. Mikor megtudták, hogy be akarnak hívni katonának, írtak egy levelet a honvédelmi miniszternek, Czinege Lajosnak, hogy ne vigyenek el. Persze elvittek. Közben megnősültem. Az a házasság négy évig tartott. Mindennek meg akartam felelni, munkafüggő is voltam. Tanítottam, működtettem egy kis virágládagyárat, és mentek már a humoros fellépések is, 1982-től. Éles Istvánnal együtt jártunk főiskolára, aztán nekiindultunk az előadókörutaknak országszerte, néha meglehetősen méltatlan körülmények között. Diszkókban, félrészeg közönség előtt, vagy a jászberényi jégpályán, nyáron, úgy, hogy egy néző se volt, hanem a szomszédos strandon szólt a műsor, ahol se ők nem láttak minket, se mi őket. Ez 1987-ig tartott, amikor Éles a Bakonyban nem vett be egy éles kanyart a Wartburggal. Aztán még begipszelve is felléptünk párszor, de már nem működött igazán a dolog. (Igaz, hogy 1990-ben elindultunk és nyertünk a humorfesztiválon.) Elváltam, minden rosszra fordult, és beköltöztem a mátyásföldi Natasa presszóba. Minden este ronggyá ittam magam.  

– Hitelből?
– Kaptam hitelt persze. De mások is fizettek, olykor jött pénzt alkalmi írásokért, és ott volt az anyám nyugdíja is… A szakács elhatározta, hogy megment, elvitt magával nyáron pincérnek a Balatonra. Jól kerestem, de mivel a tulaj is alkesz volt, nem a legjobb helyre kerültem. Maradt egy kis pénzem a keresetből, amiből vettem egy pár cipőt (mert a pincérkedésben szétgyalogoltam a régit), és befizettem ötezer forintot egy dániai útra, a Fradi-Brondby meccsre. Egy ismerős hozzá akart járulni a jó hangulathoz, ezért fölrakatott a buszra két rekesz sört és egy rekesz vodkát. Úgyhogy még nem léptük át a magyar határt, a srácok fele már tajt részeg volt. Ilyesfajta programok közepette nem látszott a kiút. Szerencsére kapcsolatba kerültem az anonim alkoholisták egyik csoportjával. Az utolsó sörömet 1994. április 18-án ittam meg. Az utolsó cigimet 11 éve szívtam el. Nyerőgépezni még kisdiákkoromban, az első flipperek megjelenésekor kezdtem, és 29 éve hagytam abba.

Jogom van nem inni, élek ezzel a jogommal!

– A nyerőgépeket betiltották. Ez a fajta függőség nagyot változott. Ma sportfogadásfüggő az ilyen betegek kilencven százaléka. Írtam egy könyvet annakidején a nyerőgépfüggőségről, aminek a megjelentetésében Monspart Sarolta is segített (mert futottam is egy időben); az volt az első ilyen kiadvány Magyarországon. Megalapítottam Pesten a Gamblers Anonymous (Névtelen Szerencsejátékosok) társaságát, de nem sokáig ment, mert kezdtek egészen veszélyes fickók járni az összejövetelekre. Köztudott, hogy a bűnözők nagyrésze játékfüggő. Úgyhogy az abbamaradt, majd 2000-ben másokkal újraindítottam, ami máig működik. Sokfelé dolgoztam, voltam tanító és építőipari segédmunkás, hajléktalanszálló-igazgató és humorista, aki 11 haknit megcsinált szilveszterkor. Nagy fordulatot hozott az életembe, hogy Szigetvárra kerültem az alkoholbetegek mellé, 2002-ben, addiktológiai konzultánsnak. A szakvégzettséget megszereztem, felvettek a fővárosi Nyírő Gyula Kórházba, ahol elindult Közép-Európa első szerencsejátékterápiája, és ahol használták a könyvemet. Én voltam az egy fős szakszemélyzet.   

– Milyen volt segítőként, gyógyítóként látni ezeket a betegeket? 
– Tapasztalataim szerint közelebb engedik magukhoz azt, aki járt hasonló cipőben. Az első feladat a betegség elfogadása. Nincs olyan, hogy keveset iszom, keveset dohányzom, keveset gépezek. Le kell tenni teljesen, mert csak akkor jön a gyógyulás. Egyébként két berúgás között is beteg vagyok.  

– Szekszárdra hogyan került?
– A Nyírő főorvosa, aki később kórházigazgató lett, beajánlott 2020-ban, mert ott nem jöttem ki a közvetlen főnökömmel. Mozogtam már itt a környéken, s a Covid alatt leköltöztünk Baranyába a második feleségemmel, aki idevaló. A szekszárdi pszichiátrián most februárig dolgoztam. Voltak súrlódások, de a fő ok a nagy távolság. Kilencven kilométerre lakom, Orfű mellett, s ezt naponta kétszer megtenni már sok. Valószínűleg visszatérek a tanításhoz, s pedagógusként megyek nyugdíjba jövőre.  

– A színpad, a humor nem hiányzik? 
– Nekem az több stresszt és fájdalmat okozott, mint örömet. És mínusz kétmillióval fejeztem be a mutatványt, amikor más humoristák sarokházat vettek. Leszerveztek a menedzserek időnként nyolc-tíz fellépést is zsinórban. Néha azt se tudtuk, hogy melyik városban vagy faluban járunk, homályos lebujok, mással foglalkozó közönség. Egyszer odasúgta Pista előadás közben: „Te, ezek nem is magyarok!” Éreztük, hogy a férfiak nem veszik a lapot, csak a nők röhögnek jókor. Onnantól elkezdtünk a kurváiknak játszani. 

– Hány szenvedélybeteget mentett meg? 
– Egyet se. Ez nem így működik. A beteg küzd a kilábalásért, én csak segítem. A szenvedélybetegségek – főleg az alkohol- és drogfüggőség –, soktényezősek. Vannak stációik, mint a keresztútnak. Legjobb, ha eljut valaki addig, hogy eleget szenvedtem, most már szabad akarok lenni. Jogom van nem inni, és élni akarok ezzel a jogommal! Ha annyit sikerült tennem néhány betegért, mint Veronikának, aki adott Jézusnak egy kendőt, hogy megtörölje szenvedő arcát, már nem éltem hiába.