Gänszler Beáta új kötetében mindannyiunkért szól a harang

A korábban újságíróként is dolgozó, számos publikációt jegyző szerző már 2011-ben letette névjegyét a szépirodalom világában, ekkor jelent meg Képes mesék – mesés képek című, Máté Réka fotóriporterrel együtt jegyzett kötete. Ezután a helytörténet felé fordult és 2015-ben a Fekete aprószentek című tényregényben az 1932. évi, tizennégy halálos áldozatot követelő, nagymányoki bányászszerencsétlenség áldozatainak és családtagjaiknak állított emléket.

Azóta négy év telt el és az addig a bonyhádi középiskola kollégiumi nevelőtanáraként dolgozó szerző élete jelentős fordulatot vett. Családjával együtt Németországba költözött és az itthonihoz képest nyugalmasabb életkörülmények közepette szentelhette – és szentelheti – magát az írásnak. Hessen tartomány Niederjossa nevű településén, a történelmi légkört árasztó Fulda közelében él, s itt került pont a Tizenkettő címet viselő novellafüzér utolsó mondatának végére.

Ez a cím mondhatni szándékoltan egyszerű, s csak dicsérettel említhető, hogy a szerző elkerüli napjaink hatásvadász irányzatát, mely sokat akar markolni, ám, sajnálatos módon, annál kevesebbet foghat. Gänszler Beáta kötetébe belelapozva, a novellákat elolvasva azonban nem ér bennünket ilyesfajta csalódás.

Ellenkezőleg, az olvasónak olyan különleges meglepetésben van része, mely bátran lenne illethető a kellemes jelzővel, amennyiben nem lenne az írások zöme felkavaró és megrázó. De mindannyiszor elgondolkodtató, önmagunkkal szembesítő és igaz, hogy a legfőbb erények közül említsünk párat. Ezért nevezhető a szép kiállítású, minőségi papírra nyomtatott, kemény fedelű Tizenkettő parádésnak; és ez még akkor is így van, ha az értő irodalomtörténeti kritikákkal el nem kényeztetett Tolna megyében a kötetnek esetleg nem is lesz különösebb visszhangja.

Ennek azonban nincs jelentősége, egy könyvet, amennyiben az igaz és fontos, akkor is meg kell írni, ha ad abszurdum senki sem olvassa el. De ezt József Attila már annak idején márványba vésendő módon megfogalmazta: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Ganszlär Beáta tizenkét nő – lány, asszony – történetét tárja elénk, jobbára szívszorító sorsokkal szembesülünk, de néhány főhőse világának bemutatásakor megcsillantja remekül adagolt, intelligens humorát is. Mégis, a női sorsok túlnyomó többsége megüli az olvasó lelkét és nyugtalanító ráadásként tegyük hozzá: a szerző nem ígér feloldozást, még direkten érkező tanulságot sem, legfeljebb annyit, hogy a mélyre temetett titkok közzétételükkel itt és most fájdalomcsillapítóként szolgálhatnak.

Ebben az összefüggésben olvashatjuk például annak az anyának a megrázó önvallomását, kinek fia saját bátyját ölte meg horrorisztikus módon. Ám érdemes tudni: a szerző célja soha nem a szenzációhajhászás, hanem mindig az indíték, a mozgatórugó és a körülmények alapos felderítése és bemutatása. Egyebek mellett ezen, kiemelkedő módon és egyedi, kiforrott stílusban megvalósított szándéka emeli novellafüzérét az irodalom világába.

De, hogy ne csak általánosságban essék szó a Tizenkettő című kötetről, íme, egy részlet a Judith történetét bemutató elbeszélésből.

„Amint mentem a vonatról hazafelé, s cipeltem az ajándékokkal megpakolt bőröndömet, észrevettem, hogy tele van az utcánk rendőrautókkal. Egy másodperc múlva összeszorította a szívemet a rettegés: hozzánk jöttek ki. Meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt. És mint a villámcsapás, hasított belém a bizonyosság, hogy nagy a baj. Már csak azt nem tudtam, hogy melyik fiam fekszik otthon holtan. (...) A mentőorvos megkérdezte, hogy adhat-e nyugtatóinjekciót. Bólintottam. Alexet már elvitték és a helyszíneléssel is végeztek, ezért beengedtek a házunkba. Bármerre néztem, minden csupa vér volt. (...) Mit is mondhatnék még az életemről? Ugyanazt, amit már a történetem elején: megtanultam, mi a veszteség. Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban; van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Már tudom, hogy sok mindent túl lehet élni, és ahhoz nem is szükséges létezni, csak úgy lenni kell a világban, elég az hozzá. Várom a fiamat, aki sokkal többet veszített, mint én. Azért őrzöm meg magam, hogy legyen, aki feltétel nélkül szereti. Talán ezzel enyhíthetek a fájdalmán. Engem már nem riaszt semmi, hisz nem létezem, csak úgy vagyok a világban.”

„Az egyik a szív, a másik a dobbanás”

A kötet illusztrációit Wusching Ibolya készítette. Az összetéveszthetetlenül egyedi stílusban alkotó művész akárha az ötvenes–hatvanas éveket jellemző pop-art irányzat mai képviselője lenne, ezt sugallják egyenes vonalú ábrázolásai. Művei jelentős ihlető erővel járultak hozzá a novellák végső formába öntéséhez. Wusching Ibolya, csakúgy, mint Gänszler Beáta, Bonyhádon született és Nagymányokon nevelkedett, de már régóta Pécsen dolgozik. Kettejük együttműködését így jellemzi Biszák László, Szekszárdon élő és alkotó festőművész: „Az egyik a szív, a másik a dobbanás. Csodás az összhang a kép és a szöveg között.”

Négy városban

Gänszler Beáta könyvbemutató körútján – melyre elkísérte Wusching Ibolya is – eddig Pécsen, az Auguszt Házban, Bonyhádon, a Solymár Imre Könyvtárban és Szekszárdon, a Scarabeus Rendezvényteremben találkozott a közönséggel. A záró állomás május elsején 14 órától Nagymányokon, a Közművelődési Központban lesz.

Borítóképünkön: Wusching Ibolya és Gänszler Beáta a bonyhádi könyvtárban tartott rendezvényen