Ma is berényi németet beszél

A jelenleg Pest megyében, Tárnokon élő művésznek volt honnan és miből merítenie. Diósberényben született és Hőgyészen végezte el az általános iskolát. A családi háttér és a két település máig ható útravalóval látta el.

– Szeretettel gondolok Diósberényre, ahol az óvodát kezdtem – mondta Ament Éva. – Kisgyermekként először is a német nyelvet sajátítottam el, ma is a berényi dialektust beszélem. Ezt a nyelvismeretet otthonról kaptam, ezért is éreztem úgy, hogy ezt a tudást kötelességem továbbadni. Éppen ezért gyermekemmel óvodáskorában csakis németül társalogtam, méghozzá diósberényi sváb tájszólással. A fiam ezért úgy beszél németül, mint a berényiek, jóllehet soha nem élt ott.

Ament Éva négyéves korában szüleivel együtt Hőgyészre költözött. Bár Diósberény is felhőtlen esztendőkkel, a szülők, a kiterjedt rokonság figyelmével és szeretetével ajándékozta meg, a nagyközség elhozta a környezetre, a világra nyitás időszakát. S nemcsak azért, mert a család otthonául egy dombtetőn található, a tájra rálátást biztosító ház szolgált. Avagy, mert az Apponyi grófság idejéből itt maradt, nagy méretű, betonozott árokpartok afféle közösségi térként, a diákkori feledhetetlen „bandázások”, kártyázások, társasjátékok helyszíneként adtak romantikus élményt.

– Kifejezetten magas színvonalú oktatást nyújtott az általános iskola – emlékezett vissza alsófokú tanulmányaira. – Már ekkor rengeteg tanulmányi versenyre mehettem sok társammal együtt. Tanáraimnak köszönhetően olyan kiváló alapot kaptam, hogy abból könnyedén megéltem később Pécsen, a Művészeti Szakközépiskolában, sőt, azután Budapesten is.

Már kisdiákként letette névjegyét egy indiai pályázaton

1978-ban az indiai Shankar Nemzetközi Gyermekrajz Kiállításon – olvasható a Tolna Megyei Népújság korabeli, július 9-i dátummal megjelent lapszámában – „a magyar gyerekek szép sikereket értek el: 22 érmet és 47 oklevelet nyertek. Két oklevél Ament Éva és Mezey Erzsébet révén Hőgyészre került.” A szerző el is látogatott Hőgyészre, felkereste Csabonyi Hedviget, azaz a rajzszakkör vezetőjét, valamint a két tehetséges kisdiákot.

– Eddig hét tanítványom került a pécsi képzőművészeti gimnáziumba – mondja a tanárnő. – Közülük ketten rajztanárok lettek.

– Én is Pécsre, a képzőművészetibe készülök – mondja Ament Éva –, de még csak most végeztem a hetediket. Hogy milyen pályát választok, még nem tudom, de hogy a rajzolással és festészettel fogok foglalkozni, az biztos.

Ament Éva egyébként – derül ki ugyancsak az írásból – azt is elmondta magáról, hogy szeret olvasni, tévét nézni, hobbija pedig a bélyeggyűjtés.

Saját látásmód

Ament Éva számára már gyermekkora óta nem volt kétséges, hogy csakis a művészeti pályát választhatja. Egészen kicsi volt, amikor nem is ceruzával, hanem ecsettel próbálta írogatni a betűket.

– Sőt, gyakorlatilag mindennel rajzoltam, ami a kezem ügyébe került, legyen az egy kavics vagy egy széndarab. Nagyon becsülöm szüleimben, hogy egyszerű emberek lévén is támogatták rajzolás iránti vonzalmamat. Hőgyészen Csabonyi Hedvig rajzszakkörébe jártam, ott sajátítottam el nemcsak az alapvető szakmai fogásokat, hanem sokkal inkább a technikákat. Ott tudatosult bennem az is, hogy milyen komoly szerepe van a saját látásmódnak.

Pécsett egy szem lányként vettek fel a művészeti szakközépiskola induló osztályába. Mesterem, Erdős János kemény művészember és pedagógus volt, de éppen az általa nyújtott minta miatt leszek örökké hálás neki. Nos, így szereztem grafikusi képzettséget és oklevelet Pécsett. Ehhez képest lettem a reklámgrafikusi pályafutás után bútorfestő. Népi iparművészként ebben a hivatásban mélyültem el és jelenik meg számos alkotásomban Tolna megye is.