Kétszáz éves mórágyi kerámia lett a hónap műtárgya áprilisban

Huszonhét évvel ezelőtt Machán István múzeumbarát mórágyi lakos és felesége, Katalin arról értesítette dr. Szabó Géza régészt, hogy egy ház alapozási munkái közben fazekaskemence és nagy mennyiségű edénytöredék került elő. Azt is elmondták, hogy a munkálatokat csak a következő nap reggeléig függesztették fel. – Mi akkor éppen a bölcskei néprajzi-honismereti táborban voltunk, s az ottani munkatársainkkal vágtunk bele a leletek zuhogó esőben végzett, késő éjszakába nyúló mentésébe – folytatta a történetet dr. Szabó Géza. 

– Machán István, valamint István és Ferenc nevű fia, vele együtt Hadnagy Márk, Varga Bálint és felesége, Gabi, továbbá Tarczal János, Bakó Jenő fotóriporter, s nem utolsósorban Nagy Janka Teodóra, a leletek mosását és válogatását végző bölcskei diákok és a szolnoki múzeumból segítő kollégák kitartásának köszönhetően sikerült a mórágyi néprajzi kerámiának addig alig ismert típusát hiteles körülmények között megfigyelni. 

A Kossuth utcában feltárt kemencéhez a déli oldalon egy ovális tüzelőnyílás tartozott, melyből már csak mintegy hetven centiméter hosszúságú szakaszt tudtunk feltárni. A kemence betöltésében talált félkész használati edények, díszkerámiák tömege jól rávilágít az egykori mester technológiai fogásaira, s következtetni lehet az általa készített edények típusaira is. 

Szembetűnő volt, hogy a díszített töredékek többsége a mórágyi kerámiára általánosan jellemző díszítéstől eltérően úgynevezett sgraffito díszítésű volt, gót betűs feliratokkal. Így az 1780 körüli párhuzamok és a történeti adatok alapján a kemence használata a 18. század végére, legfeljebb a 19. század legelejére tehető. 

A megyei múzeum régész-főmuzeológusa hozzátette: a mórágyi kerámia stílusát tartják a magyar néprajzi kerámia egyik legjellegzetesebb, legszínesebb változatának. Többen kifejezetten a törökös motívumok továbbélését látták a virágos díszítésekben. 

Kínából a Sárköz peremére 

A sgraffitós díszítést a Dél-Dunántúlon a mecseknádasd-óbányai fazekasság jellegzetességének tartották. Ezért is rendkívül fontos a most bemutatott két, összeillő töredék, amelyben mint cseppben a tenger tükröződik az a folyamat és kacskaringós út, amelyet a mázas kerámia Kínából kiindulva Itálián át a délnémet területekig, s onnan a Sárköz peremén fekvő Mórágyig megtett, miközben bizánci, reneszánsz, késő reneszánsz és habán motívumokkal gazdagodott. 

A gót betűs, egyértelműen helyben készült táltöredékek szélei jól bizonyítják, hogy a Dél-Dunántúlon a 18. századi német telepítések révén olyan fazekasműhelyek jöttek létre, amelyek mesterei szülőföldjük táji munkamegosztásának gyakorlatát új hazájukban is tovább folytatva, magas technológiai ismeretek birtokában közvetítették. A Sárközben és annak peremterületén a magyar középkori kerámia megújulása, a déli hatások megerősödése sajátos módon egy vargabetűvel, nyugati hatásokkal kiegészülve, valójában a német telepesek révén történt a 18. században.