Opera nagyköveti előadás: A szultán operát rendelt Ománba

Már közel ötven évvel ezelőtt írt róla a hazai sajtó. A Magyar Nemzet 1973. június 6-i lapszáma arról számolt be, hogy az Ifjú Zenebarát Klubok hangszerszólistáinak Vigadóban tartott hangversenyén „az egyéb hangszereken folyó versenyt Käfer György nyerte klarinéttal.”

Käfer György manapság az Operaház Nagykövete, a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola igazgatója. Harminc éven át volt az Operaház klarinétművésze. Megyénkben sem ismeretlen, 2019-ben a Szekszárdi Garay János Gimnáziumban adott ismertetést a magyar zenekultúra fejlődéséről. Most hétfőn pedig a Garay János Általános Iskolában tartott opera nagyköveti előadást a 6. és 7. osztályos diákoknak. Ezt követően készült vele az alábbi interjú.

– Igazgató úr, én készültem, életrajzából tárult elém az a meglepő adalék, hogy ön ifjú korában – jóllehet Budapesten lakott – Kolozsvárra járt hangszeres zenét tanulni.

– Budapesten zenei általános iskolában kezdtem el tanulmányaimat – mondta el lapunknak Käfer György. – Kötelező volt hangszert is választanom, ám ekkor csak a klarinét tanárnál volt szabad hely. Így nála kötöttem ki. A sors teljes mértékben jól intézte ezt „választást”, mert a fúvós hangszer annyira megváltoztatott, hogy harmadik általános iskolás koromra már tisztán énekeltem. Ami a kolozsvári tanulmányaimat illeti: felmenőim között van székelyföldi nagyszülő, tehát sokszor utaztam Erdélybe. Ekkoriban, azaz tizenhét-tizenkilenc éves koromban, amikor is a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, klarinét tanárommal nem igazán találtam meg a közös hangot. Kolozsváron viszont remekül megértettük egymást László György klarinét tanárral, akivel baráti kapcsolatoknak köszönhetően találkoztam. A megszerzett engedély birtokában minden hónapban egy-egy hosszú hétvégét töltöttem ebben az erdélyi városban, intenzív kurzust végezve.

– Milyennek látta a hetvenes évek végének Erdélyét?

– Kolozsvár akkoriban más volt, mind manapság. Irigylésre méltó magyar zenei élet jellemezte a várost. Meg kell mondjam, hogy ebből a szempontból én ott jobban éreztem maga, mint itthon. Igaz, volt részem tiltásban is. Tanárom társaságában tervezett koncertemet a Securitate, azaz a román titkosszolgálat letiltotta, mert a plakátokon nem szerepelt, hogy én magyarországi klarinétos vagyok. De ez valahogy kiderült, és a Securitate közbelépett...

– Az Operaház klarinétművészeként bejárta a világot. Mely országok okozták önnek a legkellemesebb élményt?

– Nagyon szerettem a japán turnékat, háromszor is eljuthattam ebbe a távol-keleti országba. Arrafelé ma is nagyon nagyra tartják a magyar komolyzenét, a közönségből árad a szeretet. Úgy érezhettük magunkat, mint az élsportolók, olyan magas szintű megbecsülésben volt részünk. A másik érdekes ország Omán volt. Az arab állam szultánja felépített egy olyan operaházat, mely a világon bárhol megállná a helyét. Video alapján megrendelte a Szöktetés a szerájból című produkciónkat. A két előadás közül az egyiket személyesen is megtekintette, a másikat palotájából kísérte figyelemmel. A körülményekről mindent elmond, hogy a lábunk alatti hipermodern technikát a New York-i Metropolitan Opera szakemberei építették ki.

– Erdélyből, Japánból és Ománból Magyarországra visszatérve: miként látja a hazai, általános iskolákban zajló ének-zene oktatás helyzetét?

– A lehetőség többnyire megvan arra, hogy tanítsunk éneket. A pedagógusok társadalmi megbecsültsége, pontosabban annak hiánya sokat ront a helyzeten. Mert egészen más lenne a világ, ha a gyermek az órán, eleget téve a tanár felszólításának, nem az okos telefonjával lenne elfoglalva, hanem szolmizálna. De előfordul, gyakran, hogy mégsem ezt teszi, s ha emiatt a tanár beír a gyermek ellenőrzőjébe néhány rosszalló mondatot, akkor nem teszi zsebre azt, amit a szülőktől kap. Itt van a probléma. Áldozatos munkája okán igenis süvegeljük meg a pedagógust és ne akarjon mindegyik szülő okosabb lenni nála.

– Szekszárdi kisdiákoknak tartott előadást. Mivel lehet lehetett fenntartani a tanulók érdeklődését?

– Az biztos, hogy akadémiai szintű székfoglalóval reménytelen lett volna megközelíteni őket. Csak akkor van értelmük az ilyen találkozásoknak, ha a diákokat sikerül bevonni az előadásba. Ha ez megtörténik, akkor nincs idejük mással foglalkozni. Tapasztalataim kedvezőek voltak, zömében csillogó szemeket, érdeklődést láttam. Aki pedig egy kicsit pihenni akart, azt felráztuk. Sajnos, nem egy klarinét szólóval, mert bár volt nálam hangszer, ez alkalommal az operáról és a zenei betétekről beszéltem a gyerekeknek. S a kétszer negyvenöt perc, alig vettük észre, máris elrepült.