Az MSZP-megújulás elnapolva

Hogy egészen őszinte legyek, nekem a szocialisták múlt hétvégi tisztújító kongresszusával nem az a legfőbb bajom, hogy az MSZP elnöki posztjáért csakis önmagával „versengő” Mesterházy Attila a jelölti kortesbeszédében sokkal nagyobb energiát fordított a Fidesz-kormány kitartó „fikázására” és Orbán Viktor lehazugozására, mint saját ars poeticája megfogalmazására (elvégre az oroszlánkölykök is gyakorta megpróbálnak úgy ordítani, mint a nagyok), hanem hogy jómagam semmiféle jelét sem láttam a már vagy négyszázszor beharangozott megújulásnak. Mert lehet ugyan olyasmiket állítani, hogy az ellenfelek „egy kíméletlen hatalmi gépezetet hoznak létre, nem válogatnak az eszközökben”, aztán, hogy az Orbán-kormány „csakis az erőből ért, a szép szóból nem”, továbbá hogy a Fidesz nem egyszerűen uralni szeretné a médiát, hanem egy „tekintélyelvű, rendies világot akar kiépíteni” (és még csak azt se mondom, hogy ezekben a vádakban semmi igazság sincsen), mindazonáltal a kabinet és a miniszterelnök folyamatos anyázásából aligha születik új Magyar Szocialista Párt. Már önmagában az a tény is meglehetősen elgondolkodtató, hogy az MSZP „új” vezetésében alig-alig akad valóban ismeretlen arc (azt már meg sem merem kérdezni, hogy vajon milyen üzenete van Kovács László alelnökké, pláne pedig Puch László elnökségi taggá választásának), és akkor arról még egyetlen szót sem szóltunk, hogy a régebbi garnitúra olyan emblematikus figurái, mint amilyen mondjuk Lendvai Idikó, Kiss Péter vagy éppen Lamperth Mónika, korántsem léptek le véglegesen a „színpadról”, sőt..., az elnökség mögötti informális tanácsadó testület tagjaiként a befolyásuk nagy valószínűséggel semmivel sem lesz kisebb az eddiginél, amely tény ugye, nem feltétlenül a megújulás irányába mutat.

A legnagyobb problémát azonban mégse a Lendvai-féle „régi motorosok” azon magatartása jelenti, amivel Sándor György örökérvényű poénjában találkozhatunk („Kedves fiatalok! Mielőtt átadjuk nektek a stafétabotot..., még magunknál tartjuk egy kicsit...”), mint inkább az a koncepciótlanság, az a már-már végzetes tanácstalanság, amiről a mostani kongresszus is árulkodott. Már persze, azoknak, akik tudtak erről az eseményről, ugyanis a szocialisták annyira fű alatt intézték a dolgokat (és a médiavisszahang is a nullával egyenlő), mintha csak előre tudták volna, hogy a folyamatosan ígért megújulást ezúttal is elnapolják, márpedig a semmit több mint nehéz valamiként eladni. Én például még azt sem nagyon látom, hogy az MSZP milyen irányba is akar elindulni... Vajon a Szili Katalin fémjelezte nemzeti vonal lesz a nyerő? Netán a Gyurcsányék által favorizált liberális ideológia mentén próbálnak meg politizálni? Avagy – és jómagam elsősorban erre tippelek – megint a klasszikus szociáldemokrata értékekre koncentrálnak majd? Kérdések, amelyekre ez a kongresszus sem adott választ. És akkor még egy szóval sem említettük az olyan „részletkérdéseket”, mint a párt ellenzéki stratégiájának a kidolgozása (pillanatnyilag ugyanis tökéletesen átgondolatlannak és esetlegesnek tűnik az egész), vagy a kommunikáció, amely úgyszintén számos kívánni valót hagy maga után. Nem zárható ki persze, hogy tévedek, de jómagam a méretes választási vereség óta egy, a korábbinál is szétesettebb, erőtlenebb, ötlet- és önbizalomhiányosabb MSZP-t látok, amelynek csöppnyi esélye se lesz váltópártként megjelenni (holott hát, kétségkívül ez a cél), hacsak nem dob valami nagyot. Ezen a kongresszuson ennek a közelében se jártak.

P. S.: Most olvasom a Népszabadságban, hogy az MSZP az elkövetkező két évben akar megújulni, már amennyiben – amint azt Mesterházy Attila a lapnak nyilatkozta – „az elnökség két évre, a párt megújítására kapott felhatalmazást, utána kell megmérni, hova sikerült eljutni”. Hát, hacsak így nem...