Zászlóügy és Magyar Hiszekegy

Ha a parlament elfogadná Jobbik alkotmánymódosítási elképzeléseit, úgy a magyar nemzeti zászlót a jövőben ismételten a koronás címer díszítené, az iskolákban meg újra ott függene az egykoron afféle „imaként” számon tartott „Magyar Hiszekegy”, hogy diákok és tanárok a jó néhány évtizedes kényszerű szünetet követően újra kívülről fújhassák a Horthy-korszakban  jószerivel mindenki által tudott mondatokat: „Hiszek egy Istenben,/Hiszek egy Hazában,/ Hiszek egy isteni örök igazságban,/ Hiszek Magyarország feltámadásában./ Ámen.” Minderről egy sajtótájékoztatón beszélt Pörzse Sándor, a Vona Gábor vezette politikai alakulat országgyűlési képviselője, aki szerint a nemzeti zászlóról a „kommunista rezsim” által levett Szent Korona a Kárpát-medencei magyarság összetartozását szimbolizálja, ám a Jobbik nem kizárólag ezen „identitásépítő” funkció miatt kezdeményte a változtatást, hanem azért is, hogy a lobogónkat még inkább meg lehessen különböztetni a hasonló trikolóroktól. A párt alkotmánymódosítási szövege szerint „a Magyar Köztársaság zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll”, míg „a zászló közepén a Magyar Köztársaság címere foglal helyet”, az indoklásban pedig – a többi között – az szerepel, miszerint a magyar zászlót nem helyes „a diktatúra 1950-es évei során hozott törvény” alapján megjeleníteni. Az úgynevezett „Magyar Hiszekegy” kapcsán ugyanakkor Pörzse azzal indokolt (a mű megírására egyébiránt a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetsége írt ki pályázatot 1920-ban), hogy a Horthy-érában szinte nem is volt olyan ünnep, ahol nem hangzott el a „Magyar Hiszekegy”, ami „iskolai füzetek és tankönyvek borítóján, közintézmények falára, ajtajaira erősített, domborított, vagy zománcozott fémtáblákon, napi- és hetilapok oldalain került mindenki szeme elé.”

Nos, ha megengedik, ezúttal nem mennék bele annak a taglalásába, igaza van-e a szocialistáknak, amikor azt állítják, hogy „a Jobbikot is megihlette a Fidesz semmitmondó, kártékony kiáltványozási mániája” – a különbség az, hogy míg a Fidesz a kommunista idők szellemét idézi, addig Vonáék a ''30-as, ''40-es évek nacionalista-soviniszta-revizionista gondolatvilágához nyúlnak vissza –, amiként azon megállapítással se szívesen foglalkoznék, amely szerint a koronás címerrel díszített zászló hivatalos állami jelképpé emelésével és a „Magyar Hiszekegy”-nek a közoktatási intézményekben történő kifüggesztésével a Jobbik egyszer és mindenkorra kiírja magát az egyesült Európából. Engem ugyanis ezeknél a kérdéseknél sokkal jobban izgat, hogy egy olyan párt, amelynek a szavazói zömmel a fiatalok közül kerülnek ki, vajon miért is érez ellenállhatatlan vonzódást egy „darutollas, árvalányhajas, zsinóros-mentés, uram-bátyámos” – egyszóval egy virtigli naftalinszagú – világ iránt, amely ráadásul számolatlanul ontotta magából a „Magyar Hiszekegy”-féle, nemzeti mázzal bevont giccseket. Amúgy meg engem sem a címer-ügy, sem a „hiszekegy-mondóka” nem zavar (főként, hogy a Fidesz nagy valószínűséggel egyik javaslatnak se ad zöld utat), az viszont annál inkább, hogy egy modern, európai Magyarország kialakítása helyett ilyen áporodott dolgokkal foglalkozunk. És egyébként is: hol van a  „szellemidézés” határa? Meddig kell a múltba visszamenetelnünk? Horthy  kakastollasasaig és „méltóságos uraimékig”? Netán Werbőczy István híres Hármaskönyvéig? Vagy „dobjunk össze” újra egy vérszerződést, és jöhet a kalandozás? Hát, nem is tudom... Ám ahogy a dolgainkat elnézem, talán az lenne a legjobb, ha gyorsan összecuccolnánk, aztán húznánk vissza az Urálon túlra.