Kormányzás vagy semmittevés?

Furcsa – noha meggyőződésem szerint csak látszólagos – ellentmondásra bukkanhattak mindazok, akik az elmúlt napokban figyelemmel kísérték a bő két és fél hónapja munkába álló Orbán-kabinet eddigi tevékenységével kapcsolatos híreket. Hogy mire is gondolok egész pontosan? Hát, egyfelől azokra a markáns (hadd ne mondjam: sarkos) véleményekre, amelyeket mindenki által ismert politikusok és politológusok, neves közgazdászok és publicisták fogalmaztak meg, s amelyek nagyjából arról szóltak, hogy az Orbán Viktor vezette kormány a hivatalba lépése óta az ég világon semmi lényegeset, az ország számára valóban fontos dolgot nem csinált, hacsak nem tekintjük komoly kormányzati teljesítménynek az összes létező poszt pártkatonák általi megszállását, az értelmezhetetlen NER megalapítását és a még annál is sokkal viccesebb együttműködési nyilatkozat ide-oda való kifüggesztésének elrendelését. Másfelől pedig azon közvélemény-kutatási eredményekre, amelyek részint azt mutatják, hogy a kormányzópártok és politikusaik népszerűsége ma még töretlen, részint meg azt, hogy a Fidesz szavazói egyelőre maximálisan elégedettek azzal a produkcióval, amelyet Orbánék ezidáig bemuttak. Ott van mindjárt a Medián legfrissebb mérése, amely nem kizárólag arról árulkodik, hogy a választások győztese a teljes népesség körében pillanatnyilag is több mint négyszeres támogatottsággal rendelkezik a jócskán mögötte kullogó szocialistákhoz képest (47, illetőleg 11 százalék), hanem arról is, hogy az emberek többsége (52 százaléka) úgy ítéli meg, Orbán Viktor és csapata jól vagy nagyon jól végzi a dolgát. És hogy miért is gondolom azt, miszerint a két, egymástól igencsak eltérő  vélekedés közötti ellentmondás csak látszólagos? 

Nos, mindenekelőtt azért, mert a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy a választók legnagyobb hányada teljesen érzéketlen a különféle strukturális átalakítások íránt (az oly sokat emlegetett „refom” kifejezést használni se nagyon merem, annyira lejáratták), következésképpen egyetlen kormány tevékenységét sem abból a nézőpontból vizsgálja, hogy az tud-e (mer-e) rendszerszintű változtatásokat végrehajtani mondjuk az egészségügyben, a „nyugdíjfronton”, az oktatásban, az adózás terén, és így tovább, és így tovább, hanem hogy az elődjeihez képest többet vagy kevesebbet vesz-e ki a polgárok zsebéből. Ezért hát – értelemszerűen –, az a kabinet számít kiválónak, amely hírből se ismeri az olyan szavakat, mint a „megszorítás” vagy épp az „emelés” (legyen szó – a fizetést és az életszínvonalat kivéve – bármiről: árakról, adókról, nyugdíjkorhatárról), és amely szemrebbenés nélkül állítja, hogy létezik könnyebb út. Márpedig ebből a szempontból az Orbán-kormány kétségkívül ideálisnak nevezhető..., és nem csupán azért, mert ezidáig nemhogy nem nyúlt az említett rendszerekhez, de még csak beszélni se beszélt efféle szándékokról, hanem azért is, mert egyelőre (?) szemmel láthatóan beéri a bankok (később esetleg a telekommunikációs cégek és/vagy az energiaszektor) „megsarcolásával”, amit – cseppet sem meglepő módon – az egyszeri polgár lényegesebben jobban tolerál, mint a vagyonadót, vagy akár a durván egy kiló kenyér árát jelentő vizitdíjat.  Úgyhogy jómagam azt gondolom, amíg a Fidesz beéri a politikai ellenfelei által antidemokratikusnak tartott „nyomulással” (lásd az Alkotmánybíróság és a médiahatóság ügyét, hogy a köztársasági elnöki poszt betöltésének a sztoriját már ne is említsem), és nem lép rá „a zemberek” bütykére, addig Orbánéknak aligha kell tartaniuk bármiféle közvélemény-kutatástól. Igen, addig, merthogy utána mi lesz, az már egy új történet.