Leninék a pincéből riogatnak

„Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes” – jutott eszembe ez a Kabos Lászlónak tulajdonított bölcsesség azon hír olvastán,  amely az elmúlt hétvégén a magyar jobboldali média egyik „sztárja” volt, és amely úgy hozzávetőlegesen arról szólt, hogy a közelmúltban lezajlott  kormányzati átadás-átvétel során a minisztériumok pincéiből, raktáraiból, különféle zeg-zugaiból ipari mennyiségű Lenin-szobor és -festmény került elő, amely műalkotások (?) szemmel láthatóan háborítatlanul vészelték át a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedet. No, már most, a sztori túlságosan sok szót nem érdemelne, ha a Magyar Nemzet, a Hír Televízió és a többiek nem úgy igyekeznek tálalni a történetet, mintha a hatalom új birtokosai az elődeik által nyolc esztendőn keresztül sikeresen rejtegetett csontvázakra  bukkantak vona (mondom ezt azért is, mert kis hazánkban soha nem volt akkora divatja a „csontvázkeresésnek”, mint najainkban), vagy legalábbis az derült volna ki, hogy Medgyessy, Gyurcsány és társaik kormányzásuk időszakában rendre titkos, föld alatti szeánszokon hódoltak a szocializmus egyik legfontosabb s legismertebb teoretikusának a „Lenin” mozgalmi néven elhíresült Vlagyimir Iljics Uljanovnak. És itt nemcsak, sőt, nem elsősorban arra a szörnyülködésre utalok, amit az említett médiumok a tömegesen fellelt relikviákkal kapcsolatban produkáltak („Megdöbbentő: Lenin még mindig a minisztériumokban figyel” – íme egy jellemző cikkcím a sok-sok közül), mint inkább arra a nyúlfarknyi, ám annál sokatmondóbb nyilatkozatra, amit Kovács Zoltán, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár adott az őt a jelek szerint igencsak „megzakkantó” események apropóján az egyik napilapnak.

A 41 esztendős, Debrecenből a nagypolitika első vonalába kerülő fideszes politikus ugyanis az találta mondani, hogy – hadd idézzem szó szerint őt – „...inkább megdöbbenés, mintsem humoros felfogás fogalmazódott meg bennünk, amit találtunk itt a minisztériumok pincéiben, padlásain és – ami még megdöbbentőbb – egyes irodákban”. No, most, ezzel a kijelentéssel nem az a legfőbb baj, hogy tökéletes képzavar (nyilván Kovács is rettentő zavarba jönne, ha megkérdeznénk tőle, hogy a „felfogás” vajon miként is  fogalmazódhat meg bárkiben), hanem hogy oly vészes humortalanságról, olyan fokú merevségről és szemellenzősségről tanúskodik, ami egy virtigli irodakukac, egy hamisítatlan apparátcsik esetében se kívánatos, nemhogy annál a valakinél, akinek a kormányzati kommunikáció irányítása, illetőleg a sajtóval való kapcsolattartás a feladata. Rendben van, elfogadom, hogy Kovácsnak a debreceni városháza kommunikációs tanácsnokaként (tehát Kósa Lajos jobbkezeként) nem volt túl sok szüksége a humorérzékére, de ettől még egyáltalán nem kellett volna ezt a minisztériumi „Lenin-inváziót” ennyire túllihegni. Világos persze, hogy ezekben a „csontvázaktól” terhes időkben minden apróság jól jön, ami az előző kormányok vélt vagy valós bűneit látszik alátámasztani, ám pár Lenin-szobor felbukkanásától mégse kellene úgy beszarni, mintha legalábbis az élő Vlagyimir Iljics indult volna rohamra valamely minisztériumi pincéből direkt azért, hogy megdöntse a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Megjegyzem, ha – mint mondják – a kérdéses képzőművészeti alkotások immár húsz éve a jelenlegi helyükön dekkolnak, akkor 1998 és 2002 között a Fidesz se igazán háborgatta Lenin és társainak nyugalmát. Hogy miért? Nos, talán szerepet szántak nekik az idei nagy fülkeforradalomban.