Paraziták a szorgos magyarokon

Aki csak egy picit is figyelmesen vizsgálja az országgyűlési választásokon elért eredményét októberben 3-án megismételni akaró Jobbik kampányát, azonnal megállapíthatja, hogy a magát radikális politikai erőnek valló párt a már remekül bevált, komoly népszerűséget és sok-sok szavazatot hozó cigányozás mellett új megközelítésekkel igyekszik megnyerni magának az emberek szimpátiáját. Hogy mindez mikortól datálható, azt természetesen nehéz megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy magam egyfajta „new deal”-t véltem felfedezni abban a meglehetősen furcsa eszmefuttatásban, amellyel Vona Gábor Jobbik-elnök lepte (vagy inkább örvendeztette) meg egy minapi debreceni lakossági fórum résztvevőit, no, meg persze, pártja  szimpatizánsait. Igen, örvendeztette, hiszen felszólalásában olyan, a hívek számára igazi csemegének számító kérdéseket feszegetett, mint a bűnös politika, a még bűnösebb multik, hogy a nem kis részben „törvényen kívül élő” cigányság dolgait már ne is említsük. Ám Vona nem elsősorban azzal a megjegyzésével aratott osztatlan sikert, miszerint az idehaza élő romák deviáns részétől csupán annyit várnánk el, amennyit magunktól is, jelesül, hogy „dolgozzanak, neveljék tisztességesen a gyermekeiket, s tartsák be a szabályokat”, sőt, még csak nem is azzal a kijelentésével, hogy tudniillik mi nem azokra a multikra haragszunk, akik olyan tudást hoznak ide, ami nekünk nincsen meg, hanem azokra, „akik idejöttek, és elvették azt, ami a miénk”, mint inkább azzal a véleményével, hogy problémáink gyökere a szorgalmas magyar embereken élősködő parazitákban, azaz a politikában és a politikusokban, a nemzetközi tőkében, nem különben pedig a „cigány kisebbség jelentős részében” keresendő.

Amely alapvetésben messze-messze nem azt tartom a legérdekesebbnek, hogy Vona a politikusok-multik-romák „negatív Szentháromságból” nem a multinacinális vállalatokat, valamint a cigányokat vélte a legkártékonyabb élősködőknek, hanem a magyar politikai elit tagjait – noha a Jobbik eddigi kommunikációja alapján én például más sorrendet vártam volna –, hanem hogy Vona olyan hévvel és akkora elszántsággal szapulta a minden téren csak és kizárólag kárt okozni képes politikusokat, mintha maga legalábbis nem közéjük tartozna. Holott – mondjon avagy gondoljon bármit – nagyon is oda tartozik. Ezért hát, nem csupán értelmetlen, de kifejezetten álságos dolog is arról szónokolni, hogy „a” politikusok ezt csinálják, „a” politikusok azt csinálják, amikor jóval tisztességesebb lenne azt mondani, hogy drága hölgyeim és uraim, „mi”, politikusok, igazi paraziták vagyunk, „bennünk”, élősködő politikusokban egyáltalán nem lehet megbízni, és így tovább, és így tovább, és így tovább. Megjegyzem, nem önmagában izgalmas, hogy Vona úgy viselkedik és úgy fogalmaz, mint valami kívülálló, mint akinek a világon semmi köze semmihez, hanem azért, mert minden másnál jobban mutatja, hogy az immár parlamenti párttá vált Jobbik mennyire nem talált rá arra a hangra és arra a stratégiára, amit az országgyűlésben használni kellene. Ma ugyanis e téren pontosan ugyanott tartanak, mint amikor még csak „ostromolták” a T. Házat, és amikor még kívülről kiáltozták, hogy a bent ülők egytől egyig naplopó dilettánsok, a nép kiszipolyozói, akiknek a tehetségtelenségét csakis a korruptságuk múlja fölül. Akkor ez a történet működött is..., olyannyira, hogy a párt egyik pillanatról a másikra odabent találta magát. Ahol viszont teljesen más kellene csinálni, mint idáig, hiszen a kibicként való ordibálás nemcsak nevetséges, de – mint említettem volt – képmutató is. És ezt a Jobbik-híveken kívül sokan észre is veszik.