Légierőnk, a rettenthetetlen

Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra a mérhetetlen szégyenre, amely 1987-ben érte a világ egyik katonai nagyhatalmának számító Szovjetunió légierejét, amikor is egy Mathias Rust nevű, alig 19 esztendős fiatalember kisrepülőgépével Moszkva szívében, közebbről a külföldi turisták tízmilliói által talán a leggyakrabban látogatott turisztikai célpontnak számító Vörös téren landolt. Amely történet ugyan nem tekinthető mindennaposnak, ám ennek ellenére is fölöttébb megnyugtató tudni, hogy országunkat, no, meg persze, erőtől és egészséges önbizalomtól duzzadó honvédségünket efféle fiaskó még csak véletlenül sem érheti. Számomra legalábbis ezt igazolták  az elmúlt hét csütörtökének szokványosnak aligha nevezhető eseményei, amikor közel azonos időben két légi jármű is megsértette hazánk légterét. Amiként az a hivatalos forrásokból utóbb kiderült, előbb egy Ausztria felől érkező, vélhetően a vörösiszap-kataszrófáról felvételeket készíteni akaró helikopter adott munkát a légtérvédelemnek, majd azzal a merevszárnyú kisrepülőgéppel kellett törődniük, ami először „kényszerleszállást imitált”, de azután „alacsonyan repülve mégis kisiklott a légterünkből”. Nos, ahogy említettem, az ilyen sztorik nem gyakoriak. Ám az ügy ennek dacára sem érdemelt volna nagyon sok szót, ha a Honvédelmi Minisztérium illetékesei a történtek kapcsán ki nem adják minden idők leghülyébb, legröhejesebb közleményét. Amelyben nem csupán arról olvashattunk, hogy „a magyar légierő-bemutatókról ismert, Csőrike becenevű harci helikopter Kolontár térségében elfogta a tettest”, aki „a határon túlra menekült”, hanem arról is, hogy „a magyar légierő készültsége megfutamította a betolakodókat,” illetve hogy a csütörtöki nap is fényesen bizonyította, miszerint „a magyar honvédek éberen őrzik hazánk területét”.

Bevallom őszintén, amikor az előbb idézett HM-szöveget először olvastam, azt hittem, valamiféle idióta humorról van szó, ám e feltételezést rögvest el is hessegettem magamtól, hiszen boldogult katonakoromból korántsem úgy rémlik, mintha a (fő)tisztek iszonyú vicces emberek lennének, és hát, Hende Csabát se egy olyan valakinek nézem, aki reggeltől estig különféle tréfákon töri a fejét. Na, úgyhogy szó sem volt itt semmiféle viccelődésről, ám hogy akkor mégis minek köszönhetjük ezeket az egyszerre szánalmas és nevetséges mondatokat, megtippelni se igazán tudom. Mert bár tény és való, hogy a magyar hadseregeknek – leszámítva persze, a kalandozások korát és néhány I. László-, Nagy Lajos-, Hunyadi János-, valamint Hunyadi Mátyás-bravúrt – nem sok győzelem jutott osztályrészül az idők folyamán  (különösen, ami az elmúlt ötszáz évet illeti), nem hiszem, hogy egy olyan „hadisikerrel” kellene ennyire visszetetsző módon büszkélkednünk, ami az etióp légierőnek talán a dicsőségére válna, no, de egy NATO-országnak... Van aztán még ugye, az a lehetőség (ami számomra igen szimpatikusnak tűnik), hogy tudniillik Henda Csaba és munkatársai nem tettek mást, mint a korszellemnek, vagyis a forradalmi-szabadságharcos időknek megfelelő nyelvi formába öntötték az egyébként minden bizonnyal a kutyát se izgató közleményüket. És noha sokak körében valószínűleg még nagyobb sikert aratott volna, ha honvédelmünk mondjuk a hozzánk érkező IMF-delegáció gépét kergeti ki az országból, a „Hende-fanoknak” egyelőre be kell érniük egy-két katasztrófaturista és „vörösiszap-paparazzi” elűzésével, ami nem  is olyan lebecsülendő dolog, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy pár hónapja az izraeli kémrepülők még úgy röpdöstek fővárosunk légterében, mintha csak Jeruzsálem fölött járőröztek volna. No, de ahogy láttuk, most alaposan kiköszörültük a múltkori csorbát. Innentől kezdve nem szeretnék az ellenségeink helyében lenni.