Médiatörvény és vesszőfutás

Hogy a tengerentúlon és az öreg kontinensen felfigyeltek-e Szijjártó Péter Pinokkió-inas azon kijelentésére, miszerint az országgyűlési többség által nemrégiben megszavazott médiatörvény „ízig-vérig európai”, nem tudom, annyi azonban kétségtelen, hogy az a nemzetközi felháborodás, amely az  immáron az unió által is vizsgált jogszabályt kíséri, semmit se lanyhult az  elmúlt napok folyamán, így a még mindig a nagy áprilisi „fülkeforradalom” bűvöletében élő Orbán-kormány továbbra is nagyon komoly nyomás alatt kénytelen dolgozni. És ha ezt idő szerint nem is lehet megmondani, hogy az Európai Bizottság vajon az uniós szabályozással ellentétesnek találja-e a többi között a sajtó megregulázását is célzó paragrafusokat, két dolgot bátran kijelenthetünk: az egyik, hogy ezzel a törvénnyel a tarsolyunkban ma aligha vennének fel minket az EU tagjai közé, a másik pedig, hogy az Orbánék által foggal-körömmel védett törvénynek súlyos következményei lehetnek. És itt nem csupán, sőt, nem elsősorban azokra a véleményekre gondolok, amelyek szerint a világ számos helyéről érkező bírálatok akár a magyar EU-elnökség remélt sikereit is veszélyeztethetik – lásd az általam  egyszer már idézett Werner Hoyer német külügyi államtitkár kijelentését, hogy a kérdéses jogszabály „árnyékot vet majd a magyar elnökségre” –, mint inkább azokra, amelyek azzal számolnak, hogy az unió új elnökének esetleg rendkívül kínos szankciókkal is szembe kell néznie. És bár magam pillanatnyilag nem tartok valószínűnek egy olyasféle forgatókönyvet, mint amilyenről a Washington Post beszélt (a befolyásos lap szerint Orbánékat választás elé kellene állítani: vagy módosítják a törvényt, vagy az USA és az EU máshol rendezi meg – netán „csak” bojkottálja – az elkövetkező év májusában esedékes budapesti csúcstalálkozót), maximálisan egyetértek Csaba László közgazdásszal, aki szerint abból a botrányból, ami a magyar médiatörvényt övezi, jól már semmiképpen se jöhetünk ki.  

Ám a köztudottan a kormánypárttal szimpatizáló professzort nem igazán e megállapítása miatt hoztam szóba, mint inkább azért, mert a fajsúlyosabb jobboldali értelmiségiek közül ő fogalmazta meg a legplasztikusabban, mit is ró(hat)nak föl Orbánéknak az unióban, mondván, „...tudomásul kellene venni, hogy ha tagjai vagyunk egy rangos klubnak, akkor ott nem tesszük fel a lábunkat az asztalra, s nem veregetjük hátba a pincért”. Nos, kérem tisztelettel, éppen erről van szó. Mert ha a Fidesz a magyar választók egy részét képes is elkábítani azokkal a hülyeségekkel, amelyekkel manapság akármilyen intézkedések megindokolhatóak, arra ne nagyon számítsunk, hogy rajtunk kívül akár csak egyetlen ország is akad, amelyik beveszi „az emberektől az ég világon mindenre felhatalmatást kaptunk”, netán az „itt  forradalom történt”-féle maszlagokat, ezért hát, elvárják tőlünk, hogy úgy viselkedjünk, ahogy egy nagy közösség tagjaként viselkedni illik, ne pedig vadparaszt módjára. Mindez persze, korántsem azt jelenti – teszem hozzá mindjárt a „merjünk nagyok lenni” elv hazai hívei számára –, hogy húzzuk be a fülünket-farkunkat, és örüljünk, hogy élünk, hanem hogy ne legyünk az unió agresszív kismalaca, aki senkire és semmire nincs tekintettel, aki mindenkit nyomban elküld a sunyi p...ba, és akinek szent meggyőződése, hogy az egész univerzumnak hozzá kell alkalmazkodnia. Jelenleg ugyanis ez a helyzet, jóllehet Szijjártóék mindent elkövetnek azért, hogy a politika és a hírek világában kevésbé jártas magyarok elhiggyék, mindaz, amit az Orbán-kormány csinál – beleértve ebbe a médiatörvény megalkotását is – a nemzeti érdekek védelmét szolgálja, következésképp a külfölddel vívott csaták egy igazságos, „honvédő háború” részei. Ami persze, rendkívül jól hangzik, csak éppen orbitális hazugság. Nem az első, és nem is az utolsó.