Több nőt a T. Házba!?

Nem tudom, vajon emlékeznek-e még Magyar Bálint és Sándor Klára volt szabad demokrata országgyűlési képviselők azon törvényjavaslatára, ami előírta volna a pártok számára, hogy a választásokon csak olyan országos és területi listákat állíthatnak, amelyeken egy-egy férfit egy-egy nő követ, és amit a parlament 2007 végén viszonylag simán – 118 tartózkodás, 132 igen és 97 nem szavazat mellett – elutasított. Hogy a T. Ház tagjain vajon a hímsovinizmus kerekedett-e fölül a szavazáskor, azt ma már lehetetlen megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy csupán a liberálisok álltak ki teljes mellszélességgel társaik elképzelése mellett, míg a szocialista párt és a Fidesz a képviselői lelkiismeretére bízta a dolgot, szemben a Magyar Demokrata Fórummal, illetve a Kereszténydemokrata Néppárttal, amelyek viszont kerek-perec elutasították az úgynevezett női kvóta bevezetését. E történetet persze, korántsem véletlenül idéztem föl, hiszen a Nők A Pályán Egyesület tagjai voltaképpen ugyanezt az elgondolást karolták fel, amikor is úgy döntöttek, népszavazást kezdeményeznek annak érdekében, hogy a pártlistákon minden második jelölt hölgy legyen. Hogy aztán összejön-e  a referendum kiírásához szükséges számú szignó a jövő év január 25-éig tartó aláírásgyűjtési akció során, azt nem könnyű megmondani, ám tény, hogy a vállakozáshoz máris sok ismert és sikeres nő csatlakozott, köztük  olyan nagyágyúk, mint Heller Ágnes folozófus, Pataki Ágnes producer, volt modell, Petschnig Mária Zita közgazdász, Hernádi Judit színművész, avagy éppen Virág Judit művészettörténész. És bár semmi kétségem sincs afelől, hogy a „több nőt a T. Házba” projektet nagyon-nagyon sokan támogatják majd, jómagam kissé bajban lennék, ha valaki netán engem is felkeresne egy aláírásgyűjtőívvel, ugyanis nemcsak a terv mellett, hanem az ellen is lehet érveket felsorakoztatni.   

Persze, nem könnyű mit felelni azoknak, akik azt mondják, szinte nincs is olyan ország Európában, ahol kevesebb nő lenne a törvényhozásban, mint kis hazánkban, ugyanis tény, hogy míg nálunk a képviselőknek mindössze a 9,1 százaléka hölgy, addig Svédországban ez a szám 46, Hollandiában és Finnországban 40 körül van, Németországban pedig 30. De nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha a visegrádi országokhoz viszonyítunk, lévén a cseheknél 22, a lengyeleknél 20 százalékos a nők parlamenti aránya, de még Szlovákiában is minden hatodik képviselő az úgynevezett gyengébb nem tagjai közül kerül ki. És nemcsak a puszta számokról van szó, hiszen amilyen nehéz lenne vitatni azt a véleményt, miszerint a hölgyek jelenléte jótékonyan hatna a T. Házban folytatott politizálás stílusára, hangnemére, legalább annyira bajos cáfolni azt az állítást is, hogy a női kvóta tényleg afféle szükséges rossz, de ez idő tájt jószerivel az egyetlen olyan eszköz, amellyel felszámolható a nehezen megfogható, ugyanakkor mégis létező esélyegyenlőtlenség. Ismétlem, ezek igen nyomós érvek. No, dehát az is az, amely szerint minden olyan „mesterséges beavatkozás”, mint amilyen a női kvóta, tovább erősíti a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, merthogy egyértelműen azt üzeni, a hölgyek segítség nélkül egyszerűen képtelenek  ötről a hatra jutni. És akkor még fel se tettük azt a kérdést, hogy tudniillik miért éppen a nőknek adjuk meg ezt a lehetőséget, miért nem mondjuk a diákoknak, a nyugdíjasoknak, a romáknak, vagy tudom is én, ki másnak azok közül, akik szintúgy alulreprezentátak az országgyűlésben, jóllehet a társadalom nagy szeletét képviselik. Na, szóval ez az ötlet néhány apróbb sebből tényleg vérzik, ám ettől még egész nyugodtan csinálhatná több nő a politikát. Annál is inkább, mivel rosszabbak biztosan nem lennének, mint a férfiak.