Orbán hálás lehet Kádárnak?

Nem csupán érdekes és elgondolkodtató, de nagyon-nagyon tanulságos is az a dolgozat, amit a minap olvastam az egyik honi internetes portálon, és amelyben a közismert jogszociológus, Fleck Zoltán egyebek mellett arra a meghökkentő kérdésre keresi a választ, hogy vajon miért is lehet ennyire sikeres az április választások során kétharmados országgyűlési többséget szerző kormányzópárt „demokráciarombolása”. Nos, bevallom, számomra már az is meglepő volt, amikor Fleck – különböző nemzetközi kutatásokra alapozva – megállapította, hogy a magyar társadalom demokrácia meletti elkötelezettsége jóval gyengébb, mint az ugyancsak a kommunizmus alól felszabadult más társadalmaké, ám mindez össze se hasonlítható azzal a kijelentéssel, miszerint az értékrendünk és a normákhoz való viszonyunk jószerivel mindenben megfelel egy kelet-európai despotikus rendszernek, vagyis e tekintetben sokkal inkább hasonlítunk egy posztszovjet államhoz, mint mondjuk Szlovéniához vagy éppen Ausztriához. A legizgalmasabbnak azonban mégis az az eszmefuttatás bizonyult, amelyben Fleck leírja, hogy meggyőződése szerint a demokatikus értékek iránti közömbösségünk okai tulajdonképpen a Kádár-érában keresendőek, ugyanis a több mint három évtizeden át működtetett rendszer nagyobb részére jellemző úgynevezett „puha diktatúra” miatt kis hazánkban a demokrácia és a diktatúra közötti határvonal megközelítően sem olyan világos és egyértelmű, mint azokban az országokban, ahol az embereknek bizony a szó szoros értelmében vett kemény diktatúrával kellett szembenézniük. Mindez aztán azt is nyomban  megmagyarázza, hogy a magyarok jelentős részének a fejében a Kádár-korszak miért nem úgy él, mint egy olyan időszak, amitől minél inkább el kell távolodni, és amit jó lenne mihamarébb végleg elfeledni.

Persze, a kádári idők effajta megítélése számomra nem csupán, sőt, nem elsősorban az utóbbi években egyre erőteljesebben jelentkező nosztalgia okán érdekes – hiszen ki ne gondolna szívesen egy olyan rendszerre, ami viszonylagos jólétet és munkát kínál a polgárainak, ahol nincsenek ordító jövedelemkülönbségek, ahol elfogadható a közbiztonság, stb., stb., stb. –, mint inkább azért, mert Orbán és a Fidesz valóban profitálnak a Fleck által is oly sokszor meghivatkozott „puha diktatúrából”. Hiszen ha annak idején Kádár és barátai ugyanazt a „keményvonalas” politikát viszik, amely Erich Honeckerék NDK-ját avagy Todor Zsivkovék Bulgáriáját jellemezte – hogy Brezsnyevet és Ceausescut már ne is említsem –, nem csupán lényegesen jobban megbecsülnénk a hosszú évtizedekig nélkülözött demokráciát és a szabadságjogokat, de az se maradhatna következmények nélkül, ha egy  egy hatalom rövid idő alatt gyakorlatilag likvidálja az Alkotmánybíróságot, visszamenőleges hatályú törvényeket fogad el, megszállja a közszolgálati médiát, és megpróbálja megfélemlíteni a sajtó többi részét, magasról tesz a magántulajdon szentségére, egy dróton rángatott marionettfigurát ütet a köztársasági elnöki székbe..., hogy most csak egy-két példát említsek az elmúlt hetek sajnálatosan bő terméséből. Nálunk azonban mindezek az ég világon semmit sem számítanak. Ha a „jó király” – akit tetszésünk szerint hívhatunk Jánosnak vagy éppen Viktornak – hagyja élni és boldogulni az ő szeretett népét (értsd: nem nyúl – már legalábbis közvetlenül – a polgárai zsebébe), a jogállamot akár fel is számolhatja. Na, szóval itt tartunk most. Úgy is mondhatnám, ez van, ezt kell szeretni. Ámbár utóbbi nem egészen  igaz. Mert szeretnünk legalább nem kell.