Államadósság és kalapozás

Nem mennék most bele annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy Rédly Elemér pápai prelátus, kanonok, a Győri Hittudományi Főiskola élemedett korú tanára teljesen egyedül találta-e ki az államadósság csökkentésének „összakalapozásos” módját, vagy a hatalom tájáról súgtak neki, ám annyi bizonyos, hogy amikor a „Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány” értesült a 77 esztendős győri plébános szép szavakkal megindokolt ötletéről („Önző és nem is igazán magyar hazafi az, akinek a saját jóléte fontosabb, mint a hazája élete, gyermekeinek, unokáinak a jövője...”), nyomban felkarolta a fura kezdeményezést, létrehozva az „Összefogás az államadósság ellen” elnevezésű alapot, ahol – állítóag – már javában gyűlnek a forintok. Ami persze, nem is csoda, hiszen ha a befizetések történetesen nem lennének leírhatók az szja és a társasági adó alapjából, sokakat vélhetően akkor is adakozásra késztettek volna Szijjártó Péter örökös szóvivő jövőbe mutató és kellően optimista szavai („Az államadósság elleni harcban szerencsére a kormányzat nem maradt egyedül”), hogy a közszolgálati médiumok által produkált, az ''50-es évek békekölcsön-jegyzéseire hajazó propagandáról már ne is beszéljünk. No, már most, hogy az Orbán Viktor által az ország legnagyobb problémájának tartott, mintegy 20 ezer milliárd forintra tehető államadósság mennyivel is csökken majd az összenépi, még pontosabban az össznépinek remélt bukszanyitásnak köszönhetően, nem igazán tudom megtippelni (a legideálisabb természetesen az volna, ha a csecsemőtől az aggastyánig mindenki leperkálná a 2 milliát, oszt jó napot), ám magam az egész nekibuzdulást – Rédly plébánossal ellentétben – nemhogy hazafias tettnek nem tartom, de kifejezetten ostobaságnak vélem.

És itt ugye, nemcsak arról van szó, hogy az nem gazdaságpolitika, ha azt mondjuk, „na, emberek, nyissátok ki ismét a pénztárcátokat, mutassátok meg, milyen hazafiak vagytok” – ehhez ugyanis nem kellenek választások és kormányok, bőven megteszi egy bankszámlaszám is, ahová utalhatjuk a lóvét –, sőt, még nem is kizárólag arról, hogy a felajánlott pénzek sorsa kábé úgy követhető nyomon, mint a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak felajánlott összegeké (vagyis halvány fogalmunk sincsen, hogy a kormány arra a célra fordítja-e a pénzt, amire szántuk, vagy ál-konzultációk során ellevelezi), hanem elvi dolgokról. Egyfelől jómagam a világon semmilyen garanciát nem látok arra nézvést, hogy megint nem egy feneketlen kútba öntjük a százmilliókat, mint történt az az elmúlt évek-évtizedek folyamán oly sokszor (jó, jó, én is tudok az alaptörvényben rögzített államadósság-korlátról, de az nagyjából annyit ér, mint halottnak a csók), másrészt az is nagyon érdekelne, vajon mi indokolja, hogy duplán is kivegyem a részem az államadósság csökkentéséből. Igen, jól értették, valóban azt mondtam, hogy duplán, lévén a hiteleket amúgy is az én, a mi pénzünkből törlesztik. Nem elég a tőlem-tőlünk kapott adó? Nem elég a magánnyugdíj-pénztárak hárommillió tagjától arcátlanul lenyúlt 3 közel ezer milliárd? Hát, őszintén sajnálom, de jómagam az ügy érdekében ennél többet nem tehetek. Ettől függetlenül természetesen sok sikert kívánok mindazoknak, akik másként látják a dolgokat, mint ahogy én, és akiket – ezt el kell mondom – igazán csodálok. No, nem azért, mert az első szóra a zsebükbe nyúlnak, hanem mert még mindig hinni tudnak egy kormánynak.