Útilapuk és plusz milliárdok

Amiként arról még a tavasszal megállapodás született, a közmédiumoknál megkezdődött az a csoportos létszámleépítés, amelynek folyamán az első körben mintegy 550 dolgozót küldenek el a Magyar Televíziótól, a Magyar Rádiótól, a Duna Televíziótól, továbbá a Magyar Távirati Irodától. És ha az elbocsátásokról bőséges terjedelemben beszámoló hazai lapok, rádiók és televíziók riportjainak, tudósításainak a címei első pillantásra nem csupán meghökkentőeknek, de fölöttébb hatásvadászoknak tűnnek is („A Magyar Rádiónál elkezdődött a tisztogatás”, Fenyegetik a közmédiásokat”, „Sírnak a folyosón, csend van az épületben”, „Feltett kézzel mennek az újságírók a vágóhídra?”, „Senkik küldenek el valakiket”, stb., stb., stb.), az egyetlen másodpercig sem vitatható, hogy kirúgások igencsak furcsa körülmények közepett és indokok alapján zajlanak. És itt nemcsak, sőt, nem elsősorban az imént már említett, az olvasók, nézők, hallgatók érzelmeire, indulataira hatni akaró beszámolókra utalok, amelyek az egyesével az „ítéletet” közlő bizottságok elé hívott rádiósokról és tévésekről szólnak, akikre mindössze 5-10 percet szánnak a döntés ismertetésekor, hanem azon embereknek a véleményére, akik a helyzetet közelről ismerik. Így például Nagy Navarro Balázséra, a Közmédiumok Szakszervezeti Tanácsa elnökéére, aki szerint a csoportos létszámleépítés „elfogadhatatlan, indokolatlan, számokkal alá nem támasztható”, nem különben Majtényi Lászlóéra, az ORTT valamikori elnökéére, aki úgy látja, a kirúgásokat „egy nem demokratikus szervezet bonyolítja le, demokratikus kontroll nélkül”.

És hogy mivel is próbálja megmagyarázni az elbocsátásokat a folyamatot „vezénylő” Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap? Nos, mint állítják, az adófizetők pénzéből működtetett médiumok gazdálkodása igen finoman fogalmazva is pazarló volt, amelyet az ezekre jellemző, rendkívül alacsony nézettség-hallgatottság-presztízs különösen nem indokolt és nem indokol. Ezért tehát nélkülözhetetlenné vált az átalakítás, amelynek egyik lépése a most zajló létszámoptimalizálás. No, most, hadd valljam be, hogy számomra ez az érvelés teljesen elfogadható lenne (pláne, mert az elmúlt években jómagam is több alkalommal szóvá tettem, hogy a közmédiumok teljesítménye köszönő viszonyban sincsen a rájuk költött tízmilliárdokkal), ha a szép és méltányolható elveknek nem mondanának ellent a tettek. És itt nemcsak arról van szó, hogy a szélnek eresztett emberek között olyan újságírók és szerkesztők sokaságát találjuk, akiknek a függetlensége és a szakmai kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek (igaz, az a „hibájuk” megvan, hogy amiként a régi hatalomnak, úgy a „forradalmi kormányzatnak” sem voltak hajlandóak benyalni), hanem arról is, hogy a nagy takarékoskodási nekibuzdulás nem több lózungnál. Már magában az is nagyon sokat elárul a valós helyzetről, hogy a Szalai Annamária neve által fémjelzett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság enyhén szólva is tekintélyes összegből, közel 30 milliárdból gazdálkodhat az idén, az meg még elgondolkodtatóbb, hogy miközben a sok száz rádiós-tévés elbocsátása számítások szerint mintegy 5-6 milliárd forint spórolást jelent, aközben az Orbán-kormány pár nappal ezelőtt döntött arról, hogy a költségvetés tavalyi maradványából plusz 3,9 milliárdot ad a különben sem rosszul kistafírozott Szalaiéknak. Amit ugye, igencsak nehéz lenne megindokolni az utcára kerülő embereknek. Persze, nem is akar itt megmagyarázni senki semmit. A nemzeti együttműködés bizonytalan ideig szünetel.