A stílus maga a kormány?

Ha nemcsak az egyénekre, hanem a kisebb-nagyobb közösségekre, így a a pártokra és a kormányokra is érvényes Georges-Louis de Buffon francia természettudós szinte már szállóigévé vált bölcsessége, miszerint „a stílus maga az ember”, úgy a még mindig a tavalyi fülkeforradalom lázában égő Fidesznek, no, meg persze, a fél világgal háborúzó Orbán-kabinetnek nem ártana jó alaposan végiggondolnia a választási győzelem óta eltelt, erősen konfliktusos hónapokat, amelyek bizony egyáltalán voltak híján a hatalom arrogáns és pökhendi, esetleg kifejezetten bunkó megnyilvánulásainak. És itt nem a vita hevében elhangzó, többnyire az indulat szülte kijelentésekre utalok, hanem azokra a felsőbbrendűséget sugalló, az ég világon mindent és mindenkit lenéző megjegyzésekre, amelyeket ugyan 1998-2002 között is megtapasztalhattunk a kormánypárt embereitől, de amelyek csak most, a kétharmados parlamenti többség birtokában szaporodtak el igazán. Mert bár Orbánék azzal kampányoltak, hogy „nagy győzelem – nagy változás”, nem pedig valami olyasmivel, hogy „nagy győzelem – nagy tahóskodás”, napestig lehetne sorolni azokat a történeteket, amikor a Fidesz politikusai  beleszálltak valaki(k)be. Ott volt ugye – hogy csak néhány esetet idézzek fel a közelmúltból – Lázár János emlékezetes eszmefuttatása jómódúakról és szegényekről („akinek nincs semmije, az annyit is”), vagy Kövér László kijelentése a rendőrökről, akik 2006 őszén bezzeg nem tüntettek, hanem „lapultak, mint az a bizonyos a fűben”, hogy Répássy Róbert igazságügyi államtikár Kádár-huszározásáról, a kormányfő bohócügyi megjegyzéséről, vagy épp Heintz Tamás képviselőnek a rezidenseket felháborító szavairól („akik most letették letétbe a felmondásukat, tegyék mellé a diplomájukat is”) már szó se essék.

No, már most, ennek a hatalmi arroganciának túlságosan sok jelentősége nem lenne, ha a Fidesz többek között nem éppen a minősíthetetlen stílusa miatt bukta volna el a 2002-es választásokat. Mindezt persze, nemcsak én látom így, ugyanis hasonlóan vélekedtek azok a kormánypárti politikusok is, akikkel a meglepetésszerű vereség után volt alkalmam beszélgetni, és akik akkoriban nem győztek fogadkozni, hogy ezt a hibát az életben még egyszer biztos nem követik el. Úgy tűnik azonban, hogy a párt – akárcsak a Bourbonok – nem sokat (pontosabban: semmit sem) okult a múltból, így aztán a második Orbán-kormány még lekezelőbben, még fennhéjázóbban viselkedik a társadalom valamennyi csoportjával szemben, mint tette azt jó egy évtizeddel ezelőtt. Hogy erre a gőgre, erre a lekezelő stílusra – ami köszönő viszonyban sincs a nemzeti együttműködés soha nem létezett, de lépten-nyomon meghivatkozott rendszerével – a kormányzó párt vajon a kétharmados választási siker miatt érzi-e feljogosítva magát, nem tudom, ám azt igen, hogy ez a fölényesség, ez az indokolatlan és indokolhatatlan elbizakodottság a megszokottnál is jobban megbosszulhatja magát. Igen, jobban, mert noha az önhittség általában sem vált ki az emberekből nagy szimpátiát, különösen irritáló olyankor, amikor egy kormány – mint most az Orbán-kabinet – kénytelen (?) vállalni súlyos konfliktusok egész sorát. Megjegyzem, Szijjártó, Lázár és társaik bazi nagy arcát, bicskanyitogató modorát még hibátlan kormányzati teljesítmény mellett sem lenne könnyű elviselni. Hát még, ha attól fényévekre vagyunk.

P. S.: Bár az írásban külön nem akartam meghivatkozni Schmidt Máriát, a Terror Háza Múzeum főigazatóját, Orbán Viktor valamikori főtanácsadóját, tény, hogy egy vele készült interjúban – mintegy alátámasztva az általam elmondottakat – a kormányzat egyik legnagyobb hibájának az arroganciát nevezte.