Meddig tartható Matolcsy?

Bár nem oly régen teoretikusan már foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy a miniszterelnök vajon mikor is köt útilaput az egyik kedvencének számító Matolcsy György talpára, az elmúlt néhány hét történéseit elfigyelve egyre inkább az az érzésem, hogy a sikeresnek semmi szín alatt nevezhető – és a hazai közgazdász-társadalom ismert alakjai által is folyamatosan bírált – nemzetgazdasági miniszter menesztése már nem sokáig várathat magára. Mert noha Orbán Viktor egyáltalán nem azon emberek közé tartozik, akik gyakran és szíves-örömest vallják be, hogy ebben vagy abban az ügyben tévedtek (márpedig Matolcsy nem egyszerűen a kormányfő „találmánya” és – ahogy Orbán fogalmazott – a (szent) jobbja, hanem a kabinet egyik kulcsfigurája), az ország egyes számú Gyurijának csupán önvédelemből is kénytelen lesz búcsút inteni, ha már az amúgy is vitatott gazdaságpolitika hitelességének a megőrzése láthatóan az ég világon semmit nem nyom a latban. Hogy Orbán vajon tényleg a Matolcsy személyiségéből – állítólag –áradó optimizmust szereti-e, amint azt a közelmúltban fideszes politikusok nyilatkozták, nem igazán tudom, ám hogy Magyarországnak ez idő szerint szakértelemre és hozzáértésre összehasonlíthatatlanul nagyobb szüksége lenne, mint a (megalapozatlan) derűlátásra, abban teljesen biztos vagyok. Az persze, kétségtelen, hogy Matolcsy leváltása az eddigi gazdaságpolitika kudarcának az elismerését jelentené, ám egy minisztercsere még mindig  kisebb tekintélyvesztéssel járna, mintha a kormányzat továbbra is védené a védhetetlent, és/vagy megpróbálnák különböző trükkökkel elfeledtetni – lásd Orbán rosszallását Giró-Szászék elhibázott kommunikációja miatt – a súlyos melléfogásokat. Azokat, amelyek zöme Matolcsy nevéhez köthető.  

Ha ironizálni akarnék, úgy azt mondanám, az Orbán–Matolcsy kettős neve által fémjelzett vonal a magánnyugdíj-pénztárakban elhelyezett lakossági megtakarítások „einstandolásán” kívül mostanig az ég világon semmilyen sikert sem tudott felmutatni, mivel az az elképzelés, amely a Matolcsy-féle gazdaságpolitika lényegét jelentette, s amely az export mellett elsősorban a belső fogyasztás növekedésére alapozott – remélve, hogy a jól keresők a 16 százalékos adókulcsnak köszönhető pluszt forintokat idehaza költik el –, látványosan kudarcot vallott. A második negyedévi – finoman szólva is szerény – GDP-növekedés (amely az első három hónaphoz képest 0, azaz nulla volt, s az előző év hasonló időszakához képest is csak 1,5 százalék) nem csupán a kormányfő által „világszabadalomnak” nevezett egykulcsos rendszer és a Matolcsy-teória totális csődjét bizonyította, de előrevetítette azokat a megszorításokat is, amelyeket az „országvédelminek” kinevezett költségvetés tartalmaz. Ahol mellesleg a Matolcsy-féle szerencsétlenkedés tovább folytatódott. És itt nem kizárólag az egykulcsos adórendszer körüli zűrzavarra gondolok – ami úgy marad meg „egykulcsosnak”, hogy közben belép egy második kulcs „átmeneti jellegű hozzájárulás” álnéven –, mint inkább arra az idétlenkedésre, amely a félszuperbruttó megszüntetésével volt kapcsolatos. Hiszen míg az egyik nap a Matolcsy vezette minisztérium közménye azt állította, „az adójóváírás és a szuperbruttósítás intézménye egyidejűleg kivezetésre kerül”, addig a másnap nyilatkozó Szijjártó Péter arról beszélt, hogy a félszuperbruttó csak két lépésben, 2012-ben, illetve 2013-ban tűnik el véglegesen a rendszerből. És bár a Matolcsyhoz köthető melléfogásokat még hosszasan sorolhatnám, nem teszem, hiszen ennyiből is jól látható, hogy a miniszter helyzete mára tarthatatlanná vált. A kérdés csak az, mindezt Orbán is észreveszi-e.  

P. S.: A miniszter „hozzáértését” mutatja az a most nyilvánosságra került WikiLeaks-távirat is, amely szerint Matolcsy György 2009 novemberében a Fidesz majdani választási győzelmének tudatában diplomaták előtt arról beszélt, hogy pusztán a bürokrácia leépítésével 7 (!) százalékos gazdasági növekedés érhető el.