A nagy elrugaszkodás

Az idén elvégzett átszervezéseknek köszönhetően 2012 az elrugaszkodás éve lesz, amikor Magyarország tovább csökkenti majd az államadósságát, így képes lesz elrugaszkodni az eurózóna súlyos válságától – jelentette ki Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő az MSZP azon sajtótájékoztatójára reflektálva, amelyen az ellenzéki párt a jövő esztendőt „az elszegényedés évének” titulálta, mondván, az Orbán-kormány nemcsak jelentősen szűkíti a szociális ellátásokat és szétveri a nyugdíjrendszert, de az állampolgárok terheit is jócskán megnöveli. No, már most, hogy az egész eddigi szóvivői pályafutását mindössze 10-15 szó fáradhatatlan ismételgetésével megoldó Szijjártónak egyszerűen csak nem jutott eszébe az idézettnél frappánsabb válasz, vagy így szeretett volna a közvetlen főnökének kedveskedni, nem nagyon tudom eldönteni, tény azonban, hogy ebben az „elrugaszkodásos” szövegben nem túlzottan nehéz Orbán Viktor gondolatait felfedezni. Ugye, valamennyien emlékeznek még a Fidesz elnökének februári, szám szerint a 13. országértékelőjére, amikor is Orbán a négyéves kormányzati ciklus összes szakaszát egy-egy szóval jellemezte, kijelentve, hogy míg 2010 az összefogás esztendeje volt, addig 2011, 2012, valamint 2013 a megújulás, az elrugaszkodás, illetve az emelkedés éve lesz. Nos, hogy a lassan véget érő 2011 valóban a beharangozott megújulás jegyében telt-e, nem igazán tudom, ám hogy az Orbán-kormány – igazi sztahanovista módjára – már az idén végrehajtotta a csak 2012-re tervezett nagy-nagy elrugaszkodást, azt nap mint nap magam is megtapasztalom. Csakhogy az örömbe üröm is vegyül, elrugaszkodniuk ugyanis nem a válságtól, hanem a valóságtól sikerült.

És itt nemcsak, sőt, nem elsősorban az egyszer röhejes, máskor idegesítő kormányzati parasztvakításokra utalok – noha elgondolkodtató, ha valaki a választásokat (fülke)forradalomnak, a mindenen és mindenkin átgázoló hatalomgyakorlást nemzeti együttműködésnek, a pénzügyi szervezetekkel való (időleges?) szakítást szabadságharcnak, az általunk kapott pofonokat meg saller- és kokiosztásnak látja, illetve láttatja –, mint inkább azokra az elhibázott megoldásokra, amelyek következményei beláthatatlanok. Vagy van valaki, aki a kormányfő által „világszabadalom”-nak titulált és a belső fogyasztást fepörgetni hivatott egykulcsos adórendszert – amely úgy 500 milliárd forinttal csökkentette a költségvetés bevételeit, s amelyet néhány napja a csakis konzervatív értelmiségiekből álló Nemzeti Kör is keményen bírált – sikertörténetnek és a józan helyzetértékelés termékének tekinti? Esetleg olyan, aki a szintén az Orbán nevéhez fűződő „tíz év alatt 1 millió új munkahely” projektet avagy a Kínából, Szaúd-Arábiából meg a fene se tudja, a világ melyik sarkából finanszírozott Magyarországgal kapcsolatos  elképzeléseket még ma is komolyan veszi? És az vajon nem a valóságtól való végzetes elrugaszkodás, hogy a kormány az idei második negyedév harmatos teljesítménye, a recessziós jóslatok és a legeslegjobb esetben is mindössze 0,5 százalékkal számoló elemzői prognózisok ellenére 2012-re még mindig 1,5 százalékos gazdasági növekedést vár? Utóbbi egyébként nemcsak azért baj, mivel nagyon kínos egy ekkora tévedés, hanem mert ilyen alapról indulva lófütty lesz itt 2013-ban, nem emelkedés.