Imidzsnövelő rendőrverés?

Ha nem tudnám, hogy Garamvölgyi László dandártábornok, az Országos Rendőr-főkapitányság régi-új szóvivője – aki egy minapi interjúban magát „a törvény zsoldosának” nevezte – nem szokott részegen nyilatkozni, úgy most nagy valószínűséggel abban a hitben lennék, hogy igencsak a pohár fenekére nézett, mielőtt a Magyar Hírlapnak arról a néhány nappal ezelőtt Érden történt, kiemelkedő súlyú bűntettről beszélt, amelynek során négy roma férfi összeverte a velük szemben intézkedő rendőröket. Minthogy az eseményeket a sajtóból valamennyien ismerjük (a járőr egy személyautó utasait akarta igazoltatni, de azok az egyenruhásokra támadtak, mindkét rendőrnek nagyon súlyos, 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozva), nem mennék most bele az ügy részleteibe, ám a történtek fényében a szóvivő újságbéli eszmefuttatását a legfinomabban szólva is furcsának gondolom. És itt nem elsősorban arra a Garamvölgyi-megállapításra utalok, miszerint az érdi eset igen jól példázza, hogy a magyar rendőrök esküjükhöz méltó módon végzik a munkájukat, sőt, még csak nem is arra a megjegyzésére, hogy az ilyen ügyek miatt nincs szükség különleges intézkedésekre (lévén a hivatalos személyek elleni erőszakos bűncselekmények száma ebben az idén némileg amúgy is csökkent), mint inkább azon kijelentésére, hogy az érdi incidensnek a magyar rendőrségre nézve „imidzsnövelő” hatása van, hiszen a testület tagjai egy ilyen példátlan esetben is kiválóan megállták a helyüket: mert bár meglehetősen nehéz helyzetben voltak, a megkezdett intézkedést végigvitték, az elkövetőket pedig elfogták. 

Nos, bár magam nem csupán értem, de meg is értem, hogy a nemrégiben reaktivált Garamvölgyi (a régi seprő is jól seper alapon) minden eszközzel védeni akarja a mundér becsületét, mindazonáltal az érdi históriáról szóló eszmefuttatását jókora butaságnak tartom. Hogy a rendőrök összeverése imidzsnövelő lenne? Ugyan, Garamvölgyi úr, ne vicceljen már. Vagy talán  az is a tekintélyt emelte, amikor 2006 szeptemberében a Magyar Televízió székházának védelmére vezényelt szerencsétlenek a legkisebb ellenállás nélkül tűrték, hogy a megvadult csürhe néhányuknak ott, helyben törje el a kezét-lábát? Nem lehet, hogy épp akkor növekszik a testület presztízse, ha a rendőrök mindig és minden körülmények között képesek magukat és egymást megvédeni? Ha úgy, olyan következetességgel és keménységgel lépnek fel (figyelem, jogszerű intézkedésről beszélek, nem ámokfutásról), hogy még a legkeményebbi fiúknak sem jut az eszükbe velük ujjat húzni? Hogy őszinte legyek, én már azt sem igazán értettem és értem, miként is fordulhat elő, hogy fegyvertelen senkiháziak – még ha számbeli fölényben vannak is – péppé vernek felfegyverzett egyenruhásokat, azt pedig, hogy ezt a sokakat felháborító, ugyanakkor meglehetősen tanulságos történetet az ORFK szóvivője megkísérli a rendőrséget kedvezőbb színben feltüntető esetnek beállítani, nem annyira nevetségesnek, mint inkább lehangolónak érzem. No, és ha már itt tartunk, elárulok még valamit Garamvölgyinek..., jelesül, hogy nem csupán a verés nem növeli a rendőrség imidzsét. Az se tesz jót neki, ha a szóvivők összehordanak tücsköt és bogarat.