Kreativitás vagy simlisség?

Bár nem látok bele Orbán Viktorék fejébe, úgy hiszem, tévedés lenne azt feltételezni, hogy a kormányt különösebben meglepte az Európai Bizottság azon közleménye, amiben az unió végrehajtó szerve arra kérte (szólította fel?) Magyarországot, hogy törölje el a távközlési szolgáltatók árbevételen alapuló különadó-fizetési kötelezettségét, amit a kabinet még az elmúlt év októberében vezetett be. Nem lephette meg részben azért, mert mindenki számára világos volt, hogy ez az adó nem egyeztethető össze az unióban érvényes távközlési jogszabályokkal – az ebből származó bevétel ugyanis korátsem az ágazat specifikus szabályozási költségeit ellentételezi, hanem a költségvetés bevételeit növeli –, de nem lephette meg azért sem, mivel a Európai Bizottság korábban az olaszok, a franciák, valamint a spanyolok hasonló próbálkozásait is gondolkodás nélkül „elkaszálta”, pedig hát, ezek az országok valóban a távközlési területen szerették volna felhasználni a  telekommunikációs különadóból befolyó összegeket. És noha ezen tények ismeretében szemernyi kétségünk se lehet afelől, hogy az Európai Bíróság annak idején nem az Orbán-kabinetnek ad majd igazat, Szijjártó Péterék a bizottsági kérésre pont olyan magabiztosan reagáltak („a kormány kész vállalni az Európai Bíróság előtt is a vitát”), mint tették azt a végtörlesztési törvény kapcsán, amelyre nagy valószínűséggel ugyanaz a sors vár, mint a most nemkívánatosnak nyilvánított telekomadóra. Számomra azonban a dologban mégsem az a legszomorúbb, hogy valamikor közösen kell majd megfizetnünk a kormányzati „virtus” („szabadságharc”) árát, hanem hogy olyanok is vannak, akik a várható következmények ellenére is üdvözlik az említett intézkedéseket, azon belül is a kormányzati pénzszerzés valóban „nem ortodox” módját.

Az elmúlt napok során ugyanis több olyan véleményt hallottam-olvastam, amelyek „gazdái” nem győzték dícsérni az Orbán-kormány agyafúrtságát, mondván, a telekomadóhoz hasonló megoldások egyrészt nagyon kreatív módon segítik elő a költségvetésen tátongó (és egyre csak terebélyesedő) lyuk befoltozását, másfelől messze-messze nem olyan kockázatosak, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Mert az ugyan könnyen előfordulhat – teszik hozzá –, hogy a különböző jogcímen szedett pénzeket az Európai Bíróság döntése nyomán kamatostul-mindenestül vissza kell fizetnünk, ám a Magyarországot esetlegesen elmarasztaló ítéletig hosszú évek telhetnek el, ráadásul az ügylet vélhetően semmivel sem kerül majd többe, mintha valahonnan kölcsönt vettünk volna fel. Nos, ezzel az érveléssel nem az a legfőbb baj, hogy csak félig-meddig igaz (a távközlési vállalatokra kivetett adó esetében például helytálló, ám ha a végtörlesztésről szóló jogszabályt is „elmeszelik”, úgy – egyebek mellett az elmaradt banki haszon okán – meglehetősen mélyen kell zsebbe nyúlnunk), hanem hogy egyáltalán nem veszi figyelembe az Orbánék által mutatott példa romboló hatását. Hiszen ha az állampolgárok azt látják, hogy a kormány nem csupán egyfolytában trükközik, de mindaddig simán figyelmen kívül hagyja az unió rá nézve is  kötelező érvényű szabályait, amíg azok betartására rá nem kényszerítik, úgy maguk is tesznek majd a törvényekre, és ott próbálják meg kijátszani az államot, ahol tudják. Ismétlem, lehet Orbánék eljárását kreativitásnak látni és láttatni, ettől azonban még nem az. Jómagam inkább simlisségnek mondanám.