Nem mindennapi temetés volt a faluban

Tolnanémediben sokan összejöttek, hogy még egyszer utoljára együtt élvezzék a labdarúgást és egymás társaságát. Emlékezéssel indult június hónap 28. napjának délelőttje: emlékeztek egy apára – akinek két fia is itt játszott –, a barátra, a sporttársra, Szilágyi Istvánra, aki már több mint egy éve fentről játszik és szurkol. Az öltöző falán elhelyezett emléktáblát megkoszorúzták, minden megjelent egy-egy szál gyertyát gyújtott. – Emlékezni sem volt könnyű, de a búcsúzás még nehezebb – mondta az elmúlt öt évet értékelő beszédében Egyed Tiborné, a labdarúgó-szakosztály vezetője, mindenese.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Montázs: Vercse Ágnes
[/caption]

Emlékezete szerint a településen 80 éves múltra viszszatekintő sportágat temettek Tolnanémediben. A labdarúgók tisztességgel megmászták a ranglétrát, a megyei IV. osztályból indultak, s az elmúlt bajnokságban a megye II-ben a negyedik helyen végeztek. (A faluban csak Ágiként ismert vezető 2006-ban vette át a klub irányítását, a 2007/2008-as bajnoki idényben már bajnoki címet ünnepelhettek a megyei harmadik osztályban.)

Az elmúlt év kitűnő teljesítményét a szakosztályvezető – ígéretét hűen megtartva – jutalmazta, a felnőttek érmet, az ifjúsági korúak pedig egy névre szóló emléklapot vehettek át. Mindenki a versenyengedélyét is megkapta. A további szereplésnek most egyelőre vége. Nincs folytatás, pénzügyi okok miatt az őszi pontvadászatban már nem találkozhatunk Tolnanémedi nevével. Az önkormányzat volt az egyedüli szponzor, a helyhatóság sanyarú anyagi helyzete mély nyomokat hagyott a faluban.

Egy millió 400 ezer forint volt a csapat éves költségvetése – ebben minden benne volt –, ezt a támogatást már képtelen volt kifizetni a polgármesteri hivatal. – Pedig lett volna igény a futballra – mondja elkeseredetten Egyed Tiborné. – Régen az iskolai táboroknak volt közösségformáló ereje, ezt nálunk a labdarúgás pótolta. Aki nálunk játszott, az emberi tartást, erkölcsi értékeket tanult. A későbbiekben valószínűleg a civil életben is megállja majd a helyét. A falu lakóinak is ez az egy szórakozási lehetőségük volt: a babakocsis kismamák ugyanúgy körbeállták a pályát, mint az idősebb bácsikák.

A szakosztályvezető kiemelte, hogy náluk soha nem volt divat a játékosvándorlás. Most sok játékos kényszerből kölcsönszerződéssel a környékbeli csapatokban folytatja pályafutását. 
Egy évre tehát bezárta kapuit a tolnanémedi pálya. Elmúlás és újrakezdés. Az emberi kultúra velejárói. A búcsúztatásnál többen nem bírták felemelni a fejüket, meglett férfiemberek szégyellték az arcukon legördülő könnycseppeket. A játékosok utolsó közös csatakiáltása mégis reményt ad arra, hogy a búcsú csak átmeneti, nem tűnik el örökre a labdarúgás térképéről Tolnanémedi neve. Ők hisznek az újrakezdésben.