2004.10.23. 13:21
Még jó, hogy indulhatott!
„A vívásban is az iskolázáson múlik minden. Azon, hogy a tudást és a tapasztalatot hogyan adjuk át a fiataloknak, akik ezerszer is rögzítik a mozdulatot, a technikai elemet” – mondja Pézsa Tibor (69), Tokió olimpiai bajnoka.
[caption id="" align="alignleft" width="157"] Pézsa Tibor nem igazán boldog, mellőzöttnek érzi magát
[/caption]– A magyar kardvívásnak hagyományai vannak, azt az oktatásmódszertant, amit Borsodi László honosított meg annak idején, nemzedékről nemzedékre adták tovább a mesterek. A titkot nem vihetjük magunkkal a sírba. Kötelességemnek érzem, hogy megtanítsam azt, amit a nagy elődöktől ellestem . Én még együtt vívhattam a legendás Kárpáti Rudolffal, Kovács Pállal, Gerevich Aladárral, s a nagy nemzedék számos klasszisával. Ez a sportág a tanulás és a tanítás állandó folyamata. Amikor megnyertem az olimpiát, tudja, mit mondott a mesterem, Szűcs János? Ült a sarokban, csendben, megvárta, amíg az ünneplők letáncoltak a pástról, majd csak ennyit szólt: „Nem baj, hogy megnyerted az aranyat, most majd lesz időd megtanulni vívni is...”
A római küldöttségből, az 1960-as játékokra összeállított együttesből, úgy érzi, „kifelejtették”. A tokiói társulatban is elsősorban csapatemberként számoltak vele, s csak az utolsó pillanatban jelölték az egyéni indulók közé. Fényes győzelemmel adott választ a kétkedőknek. Harmincnyolc évesen zárta versenyzői karrierjét, s azóta sem szakadt el a sportágtól, kötődése azonban, mint fogalmaz, igencsak egyoldalú.
Tokió bajnoka nem érzi magát teljesen boldognak, mert – noha a BSE szakosztályában igazi otthonra talált – a sportág itthon nem igazán tartott igényt a szolgálataira.