Pénztárcákra szabott világrajöveteli árak

Kihez forduljak gondommal, kérdezte kismama ismerősöm. Arra gondoltam, talán terhességét viseli nehezen, és tanácsot kér. Ám a babavárással nincs egészségügyi problémája. Kétségbeesésének oka: mennyit fizessen a szüléskor az orvosnak? Le kellett hűtenem lázas kíváncsiságát: nem tudok segíteni, csak szájhagyomány útján terjedő szülési tarifákról hallottam. Magára maradt a leendő édesanya csakúgy, mint sok százezren azok, akik az egészségügyben járják körtáncukat. A kismama majd pironkodva, sutyorogva megbeszéli szobatársaival: mennyit? És ki-ki pénztárcájára szabva mond egy világrajöveteli árat.
Pedig méltóbb lenne olyan szereplőt aktivizálni, aki a beteget képviseli és eligazítja az egészségüggyel szemben. Keresni sem kell, mert a betegek kegyeiért azoknak kellene versenyezniük, akikhez a járulékuk befolyik. Csakhogy ott is kínoktól csikorognak a kerekek. Végre rendet kellene csinálni: a nyilvántartásban legyen világos, hogy ki fizet és ki nem, és aki nem fizet, az az ellátások egy részét ne kapja meg. Az egészségpénztárról szóló törvény ezt elő is írja, csak be kellene tarta(t)ni.
Nem szaladgálna a kismama akkor sem fűhöz-fához, ha tudná, hogy megvásárolhatja babája megszületésének körülményeit. De lehetne az egészségbiztosító kötelessége az is, hogy a magánorvos zsebébe dugott pénzt visszajuttassa a beteghez akkor, ha ugyanazt az ellátást a közkórházakban, a rendelőkben úgyis fizeti. Az egészségügy gondjainak kihordási ideje évtizedek óta húzódik. És mert a vajúdási görcsök már elviselhetetlenek, rögvest meg kell születnie az emberbarát változásoknak.