Csak jönne már az a motorvonat!

É n egy igazi elővárosi ember vagyok, aki esős napokon a belvárosi dugóban elővárosi vasutakról szokott álmodozni. Nem koszos, agyonfirkált, zötykölődő szerelvényekről, hanem csodaszép, sebes siklókról. Olyanról is, amit történetesen egy bizonyos Stadler nevű svájci cég gyárt, meg olyanról is, amit egy dallamos nevű német–kanadai, a Bombardier tesz sínre. Rajtam kívül még van legalább egymillió elővárosi ember, de közülük egyet sem ismerek, akinek ne lenne teljesen mindegy, hogy jövő tavasszal (még a választások előtt) vagy jövő nyáron (már a választások után) melyik modern kori motorvonat vicinálisra vált jegyet. De válthat-e, és ha igen, vajon mikor?

Mert mi, elővárosi emberek, egyszerű adófizető halandók lassan nem értünk semmit abból a cirkuszból, ami itten a háttérben történik a két nagy motorvonatgyár között dúló ádáz harc közepette. A mi vasutunknak és tekintetes vezérkarának speciel a Stadler mozdonyok tetszenek jobban. Ez ideig háromszor bírálták el a pályázók anyagait, s a vasúti zsűri mindháromszor az egyik felet (Stadler) találta jobbnak. A másik (Bombardier) hol azért vesztett, mert volt rajta sapka, hol azért, mert nem volt. Hol azért, mert olcsóbb volt, hol azért, mert drágább. Harmadszor már kalappal mentek csatába, de úgy tűnik, ha hajadonfőtt indulnak, akkor sem nyerhetnek.

Persze, vitáznak tovább, nagy ám a tét, alsó hangon 100 milliárd forintért megy a csata. Kié lesz a zsíros állami megrendelés? Ez itt a fő kérdés. A rendszerváltáskor osztogatott állami cupákokat már lerágták a jó időben, jó helyen forgolódók, mostanság a közbeszerzési csülkök kerültek az étlapra. Szaftosan, néha motorvonat, néha sztráda, néha villamos körettel.