Hogyan bukott meg Szlobodan Milosevics?

Szlobodan Milosevics, a hatalma teljében lévő diktátor bukásának története lényegében abban a pillanatban kezdődött, amikor 2000. nyarán, mint az számára utóbb már kiderült, meggondolatlanul és elhamarkodottan, egy teljesen váratlan pillanatban kiírta a választásokat. Annak azonban, hogy milyen körülmények vezettek csúfos bukásához, több komponense is van. Ezeket kísérlem meg áttekinteni most induló sorozatunkban.

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak, amelyiknek az adott pillanatban az elnöke volt (és már az egykori elnök bukása után az ennek az államalakulatnak a nyomába lépő, jelenlegi Szerbia és Montenegrónak is), lévén, hogy szövetségi államról van szó, több szintű választási rendszere van.

Vannak a legfőbb szintnek tekintett szövetségi választások, amelyeknek a keretében a szövetségi állam elnökét választják meg. A két tagköztársaságnak ugyancsak megvannak a maguk állami szervei az elnökkel és a törvényhozással. Ugyanakkor Szerbia tagköztársaságon belül a két még elvileg autonóm tartománynak, Vajdaságnak és Koszovónak is megvannak a választott szervei. Persze, Milosevics hatalomgyakorlása idején ez nem sokat jelentett, hiszen hatalomra jutásának első fontosabb gesztusa volt a tartományok autonómiájának megszüntetése, amit ha papíron nem is töröltek el teljesen, a gyakorlatban mindenképp megvalósított, Koszovó pedig a NATO 1999-es, Jugoszlávia elleni légicsapásainak befejezése óta ENSZ-protektorátus alatt állt (és áll a mai napig is), tehát a belgrádi hatalomnak nem volt különösebb beleszólása az ott zajló eseményekbe.

2000-re Szlobodan Milosevics a számára Belgrádban elérhető összes hatalmi struktúrát végigjárta a szövetségi államon belül. Kezdetben, a horvátországi és boszniai háború kitörésének idején Szerbia tagköztársaság elnökeként fennen hangoztatta, hogy az állam, amelyik az ő vezetése alatt áll, nem áll háborúban senkivel. A saját elképzelései alapján a saját maga számára létrehozott Kis-Jugoszláviát természetesen ebből a pozícióból is kiválóan irányíthatta, hiszen a szövetségi elnöki tisztséget mindig az ő emberei töltötték be, olyan pártkáderek, akiket marionettfiguraként irányíthatott, s akikről általában azt szoktuk mondani, hogy „nem nagyon avatkoztak be a saját munkájukba”. Később azonban, amikor a jogilag elérhető összes mandátumi idejét kitöltötte Szerbia elnökének posztján, váltania kellett: átült a szövetségi állami elnöki székébe. A demokratikus választások színdarabját persze minden esetben eljátszotta, csak épp a választási eredményeket hamisította meg…

Mire elérkezett a 2000-ik esztendő a hatályos jogrend szerint a szövetségi állam elnöki székébe sem tudta volna újraválasztatni magát, ezért egy kézenfekvőnek és ésszerűnek tűnő megoldáshoz folyamodott: megváltoztatta az alkotmányt.

Így teremtett lehetőséget arra, hogy jelöltesse magát, s mellesleg, ha már ott volt, a választókörzeteket is úgy alakította át, hogy azok elrendezése is az ő esélyeit erősítse: történelmileg és földrajzilag egymáshoz soha nem tartozott és nem összeillő területeket csapott egybe, s így adott hozzá az olyan területekhez, ahol pártja már hagyományosan gyengébben szerepelt, olyanokat, ahol töretlenül esélyesnek és erősnek mutatkozott. A legnagyobb hibát azonban azzal követte el, hogy ebben az átrendezgetésben Montenegró tagköztársaságot egy körzetté „silányította”, tehát kiegyenlítette például egy dél-szerbiai vagy kelet-szerbiai választókörzettel. Ezt a Montenegróban köztársasági szinten hatalmon lévő, Milosevics szocialistáival és azok déli csatlósaival ellenzéki pozíciót felvállaló podgoricai vezetés természetesen nem fogadta el.

Milosevics tehát készült a választásokra, s ennek során ezt az alkotmánymódosítást tekinthetjük bukása első komponensének.