A vezér magányossága

Az újabb választási vereséget követően sokan jósolták, egyszer s mindenkorra vége Orbán Viktor hazai politikai pályafutásának. Kétségtelen, még egy tekintélyelvű pártban sem bocsátanak meg a vezérnek, ha az többször is csatát veszít. Márpedig Orbán veszített, nem is egyszer, nem is kétszer.

A prognózisok ellenére nem bukott, bár pozíciója alaposan megrendült. Régi, kipróbált emberei közül sokan nem értettek és értenek egyet a mostanság követett politikával, s inkább a háttérbe vonultak. (Hogy önként-e vagy tanácsra, az most mellékes.) Új és új arcok bukkantak fel, hogy aztán azok is eltűnjenek. Hogy ki és meddig maradhat, attól függ, mennyire képes egyetérteni az pártelnökkel.

Az egyre inkább egyedül lévő Orbán számára nem maradt más, csak az előre menekülés. Folyton akciózni, folyamatosan támadni, egyszóval úgy csinálni, mintha még mindig a régi lenne. El kell hitetni a hitehagyottakkal, hogy újra a győzelem kapujában állnak, hogy egy népszavazás pont annyit ér, mint egy választás. S ha ezt elhiszik, akkor talán azt s, hogy ugyanazt a Viktort látják, mint valamikor. 

A tömeggyűlések az életet jelentik a Fidesz elnökének. Mint minden embernek, nyilván neki is hiányzik a feltétel nélküli szeretet, az iránta érzett rajongás. Ezt valamikor a pártjában is megkaphatta, ma már aligha. Ha most akar csillogó szemeket látni, ha most akar vastapsot és ütemes „Viktor ”-ozást hallani, muszáj az utcára mennie. S ezt időről időre meg is teszi. De hiába a tízezrek, a vezér magányát nem lehet nem észrevenni.

Hogy milyen fordulatot vesz majd Orbán politikai karrierje, azt nem könnyű megmondani. Nagy küzdő, még negyven fölött is igazolt futballista volt. Más kérdés, hogy fiatalabbként a kezdőben számítottak rá, később  le-lecserélgették. Utóbb már eleve csak a kispadon kapott helyet, még kősőbb már ott sem. Mert ezt kívánta a csapat érdeke.