Fej, szív, voks

Noha Juhász Ferenc, a szocialisták népszavazási kampányának koordinátora – ahogyan erről a minap már írtam – bízik abban abban, hogy a reformokkal kapcsolatos tájékoztató munka (vagy ahogyan ő nevezte: egyfajta ügyfélszolgálati tevékenység) eredményes lesz majd, jómagam nem igazán osztom az optimizmusát. Meggyőződésem szerint ugyanis azok a lépések, amelykre az MSZP most rászánta magát, súlyosan megkésettek, ilyenformán pedig javarészt hatástalanok. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt állítom, hogy az emberek sorsát alapvetően érintő változtatásokat a bevezetésük előtt kell elmagyarázni, és nem utólag kísérletezni ilyesmivel, akkor, amikor már szorul a hurok. Márpedig a koalíció szemmel láthatóan ezzel próbálkozik. Azzal, hogy rövidke egy hónap leforgása alatt pótolja mindazt, amire több mint egy éve volt, de amelyet – ki tudja, milyen okból – elmulasztott megtenni. Ennél is fontosabbnak tartom azonban, hogy a „miért kellett a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj”-féle kérdésre adandó kormánypárti válaszok viszonylag kevesek döntését befolyásolhatják, lévén (már legalábbis ahogyan én látom) az „igen vagy nem” dilemmája nem elsősorban a fejekben, hanem a szívekben dől el. (Vagy bárki és képes elképzelni, hogy Juhászék propaganda-anyagainak hatására jobboldaliak tömegei kapnak a fejükhöz, s változtatják meg korábbi véleményüket?)      

Ellenzéki szempontból nézve éppen ezért tartom logikusnak mindazt, amit Orbán Viktor csinál. Azt természetesen a Fidesz elnöke is jól tudja, akárcsak a jobboldali szavazók zöme (kivéve a legfanatikusabbakat), hogy a referendumnak – legyen bármekkora a részvétel és szülessen bármennyi „igen” – nincsenek közjogi következményei, magyarán nem alkalmas a kormány megbuktatására. Abban azonban tökéletesen igaza van az ellenzék vezérének (függetlenül attól, miként igyekeznek ezt a kijelentését a kormánypártok megcáfolni), hogy a voksolás nem feltétlenül a konkrétumokról, azaz az ilyen-olyan címen fizetendő pénzekről szól, hanem sokkal inkább egyfajta viszonyulásról. A pártszimpátián túlmenően tükröződik majd benne a  kormányzat eddigi tevékenységének megítélése is, s mint ilyen némiképpen tényleg szimbolikusnak tekinthető. Pontosan ez az oka annak (s nem a mindig a fejére olvasott kormánybuktatási szándék), hogy Orbán egyre nagyobbnak és nagyobbnak igyekszik láttatni a népszavazás tétjét: ha ugyanis megfelelő számú, az ellenzék álláspontját osztó választót képes odavinni az urnákhoz, nem csupán még komolyabb nyomás alatt tarthatja a kabinetet, de a mainál jóval megalapozottabban érvelhet azzal, hogy az emberek (az ország?) egyértelműen kifejezte az elégedetlenségét.

Úgy hiszem, pontosan a fentebbiek során említett motívumoknak köszönhető – s ezt a közvélemény-kutatók mérései is alátámasztják –, hogy az elmúlt időszakban folyamatosan növekedett a népszavazáson részt venni szándékozók száma. Mert bár bizonyára nem lényegtelen kérdés az sem, kell-e a jövőben az orvosnál vizitdíjat, a kórházakban napidíjat fizetnünk, meg hogy lesz-e tandíj, mégsem gondolom, hogy csupán ezek miatt megmozdulna több millió választó. Utóbbihoz több kell: érzelmek, sőt, talán indulatok. Ebben pedig mostanság nincs hiány.