(H)arcképcsarnok

Noha azt egy pillanatig sem állítom, miszerint a „madarat tolláról, embert barátjáról” bölcsesség alapján minden további nélkül megalkotható lenne a „kormányfőt a kabinetjéről”-féle mondás is, az viszont meggyőződésem, hogy egy miniszterelnök kezdeti megítélése szempontjából korántsem kis fontossággal bír (különösen egy gazdasági válság kellős közepén), milyen emberekkel is veszi magát körbe, kikre is számít majd a munkája során. Nos, ha innen nézzük a dolgokat, rögtön meg is állapíthatjuk, hogy Bajnai Gordon startja bizony igencsak felemásra sikeredett. No, nem feltétlenül amiatt, merthogy nőt – lányt vagy asszonyt, telejesn mindegy – még csak mutatóban sem lehet fellelni a Bajnai által gründolt csapatban (jóllehet a gyengébbik nem képviselőit nélkülöző kormányzat a világon sincs túl sok, az Európai Unióban pedig egyetlen egy sem), hanem azért, merthogy a kiválasztott férfiak egyike-másika is okozott – de legalábbis okozhatott  – kellemetlen perceket az alig néhány napos miniszterelnöknek. És itt nem elsősorban a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok irányításáért felelős tárca nélküli miniszteri poszra kinézett, amúgy csak „Gyurcsány-bébiként” elhíresült, huszonéves Ficsor Ádám bizottsági „buktájáról” van szó, mint inkább egyéb – hol kisebb, hol meg nagyobb port felverő – ügyekről. Ott van legelébb is a korábban egy kartellezésért megbüntetett céget vezető Vahl Tamás esete, amely annak dacára is kínos, hogy a gazdasági tárca várományosa – ahogy az a demokráciákban illik – az előtt visszalépett a jelöléstől, hogy a botrány nagyobbá vált volna. És bár a Fidesz igyekezett Bajnai alkalmatlanságát is „levezetni” a nem túl szerencsés választásból, mindez hamvába holt ötlet volt, hisz ilyen alapon Barack Obama secperc alatt megbukott volna, lévén rövid időn belül három olyan jelöltje akadt – köztük a pénzügyminiszternek szánt Timothy Geithner –, akikről kiderült, hogy adóhátralékuk van, amely az USA-ban nem tartozik a bocsánatos bűnök közé.

Magam a lovagiasság szabályai szerint elrendezett Vahl-sztrorinál sokkal, de sokkal különösebbnek tartok egy másik jelölési történetet, függetlenül attól, hogy az nem egy miniszterről, hanem „csak” egy államtitkárról szól. Igen, a közlekedési, hírközlési és energiaügyi tárca leendő államtitkárára utalok, jelesül arra a Boldvai Lászlóra, aki a szocialista párt pénztárnoka, illetve a Horn-kormányt romba döntő Tocsik-ügy egyik főszereplője volt, és akit 1999-ben első fokon fogházbüntetésre és vagyonelkobzásra ítéltek befolyással üzérkedés miatt, hogy azután 2003-ban felmentsék az ellene emelt vádak alól. Így tehát Boldvai László múltja tiszta és makulátlan, ám én mégsem gondolom igazán szerencsés választásnak..., nem, ugyanis a  „tocsikolással” szerzett hírnévtől – bírósági itélet ide vagy oda – egy egész életen át nem lehet megszabadulni, és akkor még nem említettem azokat a nem éppen poziitív tulajdonságokat, amelyekkel az emberek (meglehet, igazságtalanul) az úgynevezett ártpénztárnokokat szokták felruházni. Ha Vahl és Boldvai kitalálása a „nem túl szerencsés” kategórába sorolható és sorolandó, Szollár Domokos kormányszóvivővé avanzsálását kifejezetten szerencsétlen húzásnak vélem...., hiszen egy olyan valaki, aki a Budapest Airport szóvivőjeként „lepetézett” a sztrájkot folytató repülőtéri dolgozók követelései hallatán (hogy az „örüljenek, hogy lyuk van a fenekükön”-féle bunkóságáról már ne is beszéljünk), meglátásom szerint nem fémjelezhet egy kormányt, feltéve, ha az nem azt akarja üzenni a derék polgároknak – és most egészen biztosan nem azt akarja –, hogy mindenki bekaphatja. No, mindegy, ha kis hazánkban egy fociválogatott összeállítását is annyian szokták kritizálni, ahány szurkoló csak létezik, milyen alapon várnánk el,   hogy éppen egy kormány megalakulásánál ne legynek bíráló hangok. És hát, a lényeg mindkét esetben úgyis az, győz-e a csapat, avagy veszít.