Morális bajok is voltak a KSC-nél

A KSC Szekszárd 34 éves élvonalbeli történetének 10. átlaghelyezésénél egy hellyel jobb pozícióban zárta a 2010/2011-es bajnoki évadot az NB I-es női kosárcsapat. A kilencedik helyezés ellenére elválnak a klub és Ujhelyi Gábor vezetőedző útjai. A nagykőrösi szakvezető volt a 2001/2002-es idényben kupabronzérmet és bajnoki negyedik helyet szerző alakulat edzője, három és fél éves szegedi kitérő után 2005 óta irányította ismét a megyeszékhely kirakatcsapatát.

– A rajt előtt az nyilatkozta, hogy olyan csapat lesz a KSC, amely mindent megtesz a győzelemért, és maga mellé állítja a közönséget. Utolsó évében ezt megvalósította csapatával?
– A nézők megnyerése csak részben sikerült. Mint ahogy az is, hogy minden összecsapáson a maximumot próbálja meg kihozni magából a csapat. Egész évben sérülések sújtottak minket, márciustól tudtam 12-es kerettel dolgozni – ekkor azonban Biljana Turcsinovics esett ki. A keret nem volt felkészülve az NB I-re, a 22-23 éves játékosok nem végeztek folyamatosan élvonalszintű munkát. Vincze Viktóriát kezdő centernek szántuk, sokat volt sérült. Medgyessy Dóra novemberben talpsérülést szenvedett, a hétközi edzéseken könnyített terhelést kapott – a végére fizikálisan és idegileg is elfáradt.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Ujhelyi Gábor és a lányok – a hajrában már nem volt meg az összhang (Fotó: Mártonfai Dénes)
[/caption]

– Három csapat kiemelkedett a mezőnyből, de az utána következő hét alakulat között nem voltak nagy különbségek. Mégis csak 9. lett a KSC!
– Az előttünk állók a tavalyi keretünkből erősítettek, illetve nálunk már korábban megfordult kosárlabdázókat szerződtettek. Mi nem tudtuk megtartani őket. Alisza Jevtusenkónak „tartozása” volt a klub felé, amit ő úgy élt meg, hogy felszedett néhány kilót, s úgy játszott, mintha szívességet tenne nekünk. Vincze Andrea belecsöppent a közegbe. Az egész pontvadászatban nem volt palánk alatti játékunk, a meccsek nagy része pedig ott dől el. 

– Ön hibázott valamiben? Mi az amit utólag másképp csinálna?
– A hat új játékos nem nagy fizetés ellenében vállalta a megmérettetést az első osztályban. Két-három idősebb, meghatározó kosárlabdázóra nagy szükségünk lett volna. Jó közösséget alkottak a lányok, de ahogy jöttek a sérülések, elkezdődött az egymásra mutogatás. Hiányzott egy igazi vezéregyéniség.

– Korábban egységes, jó csapatszellemről beszélt. Nem ismerte félre néhány játékosát?
– Nem. Amikor egy csapat felé túl nagyok az elvárások, előbb-utóbb mindenki a másikban kezdi el keresni a hibát. A BEAC elleni meccs volt a fordulópont, a nagy vereség (85–62) után megváltozott a hangulat az öltözőben.

– Olyan hírek keringtek a városban, hogy nem minden játékosának a kosárlabda volt az első...
– Nem jártam a lányok után éjszaka. Bíztam benne, hogy mértéktartó módon szórakoznak. Ideköltöztek, egy jó bulinak fogták fel az egészet. De akár fordítva is elsülhetett volna a dolog… A 2002-es negyedik helyezett társaság nagyobb bulizó volt, de közöttük volt betyárbecsület. Igaz, az egy sokkal jobban fizetett és tapasztaltabb gárda volt.

– A Baja elleni hazai összecsapás volt az edzőbuktató?
– A csapat részéről biztosan nem. Ma is tűzbe tenném a lányokért a kezem – szeretem őket. Egy olyan helyzetben álltak mellém, amit nem kívánok egyetlen sportvezetőnek sem. Következetesebb, szigorúbb pedagógia módszereket talán lehetett volna alkalmazni – nem biztos, hogy sikerre vezettek volna. Nekem is egy életem van, önmagammal szemben is túl nagy volt az elvárás.

– Milyen volt az elválás? Kilenc évet húzott le a megyeszékhelyen, tiszteletbeli szekszárdinak számít!
–Azt hiszem, hogy Magyarországon nincs még egy olyan egyesület, mint a KSC. Az a néhány ember, aki a szakosztályt irányítja, társadalmi munkában dolgozik. Barátként tevékeny-kedtünk együtt, ha nem így lett volna, már rég nem létezne a klub. Ha valamelyikünknek szüksége lesz a másikra, számíthatunk egymásra. Sok szép évet töltöttem itt, biztos hogy sokszor megfordulok még Szekszárdon. Már csak a vörösbor miatt is.