Katarzis

Vannak napok, amikor úgy egymásra hangolódik játékos és szurkoló, hogy utóbbi szinte valóban a tizenkettedik ember a pályán. Ilyenkor általában a siker sem marad el. A közelmúltban két ilyen egészen felemelő élményt is átélhettek a magyar labda­rúgó-válogatott tagjai és azok a drukkerek, akik a horvátok és a walesiek ellen kint voltak a Fradi-arénában. Pedig egészen más volt a két este forgatókönyve, csak a vége lett ugyanaz: katarzis a lelátókon.

A vb ezüstérmese elleni meccsre sok kisgyereket azért hoztak el a szülei, hogy láthassák kedvenc világsztárjukat, még jó, hogy a Modric- vagy Rakitic-mez azért otthon maradt. A büfésorban a szlovákok elleni 0–2 után csak néhányan kockáztattak meg egy bravúrdöntetlent az esélylatolgatáskor. Aztán elkezdődött a meccs, és valami hirtelen megváltozott. Hiába szereztek vezetést a horvátok, a közönség a magyar csapat küzdése láttán egyszer csak elkezdte elhinni, hogy ezen az estén minden megtörténhet.

Húszezren csúsztak be Lovrencsiccsel, fejeltek Orbánnal vagy lendült a lábuk együtt Szalaiéval.

Pátkai balettos góljánál pedig ismeretlenek ölelkeztek össze földöntúli boldogságban, és már egyetlen gyerek sem volt a stadionban, aki Modric cseleiért rajongott volna.

A Wales elleni összecsapás előtt egészen más volt a lelátó lelkiállapota. Már nem hallottam az esélytelen nyugalmával előadott „csak ki ne tömjenek minket” rémképeket festő pesszimistákat. Helyette tapintható feszültség lepte be a pályát és a drukkerek széksorait. Egyre többen mondták ki hangosan, amit azért előre lehetett tudni: egygólos meccs lesz ez. Ha bejön egy kontrájuk, akkor övék, ha bejön egy ívelésünk, akkor miénk a győzelem. Szerencsére Bale eltörte a labdát, Pátkai meg nem. A közönség pedig végig hitt ebben az egy szerencsés mozzanatban. Egy pillanatig sem szapulták azt a hazai játékost, aki rossz megoldást választott, helyette jött a biztatás. A kezdetben igencsak hangos, énekes kedvű walesi tábor pedig fokozatosan halkult el, ahogy látták, működik a magyar taktika s a kémia a hazai csapat és a közönsége között. Pedig ha valakik, hát ők igencsak értenek ahhoz, hogy egy stadionban meccshangulat legyen.

Javukra legyen írva, a meccs végi Himnusz alatt megálltak, s ahogy az elején a magyar publikum a walesi, úgy ők a mi nemzeti énekünket tapsolták meg. Éppen a szlovákok elleni idegenbeli meccsen balhézók miatt üresen tátongó szektor mellett álltak, ahol egy drapéria hirdette: „A gyűlölet nem pálya!”

Szeptemberben jön a magyar–szlovák visszavágó. Az igazi katarzis az lenne, ha ott újra elénekelhetné ez a közönség a Himnuszt a meccs után.