Nem hagyhatjuk feledésbe merülni a Gulag rettenetét

– Igaz, hogy a Gulagon fogant? 

– Az a valószínű, hogy a hazafelé úton – mondja Pintérné Nagy Jolán, a Gulág Alapítvány elnöke. – Egy transzportba kerültek a nők harmincan és a beteg férfiak. Anyám 25 éves volt, apám 28, és tüdőbeteg. Az indulás előtt még el voltak különítve, de már nézegették egymást, leveleket dobáltak át a drótkerítésen. Több házasság is született az akkori találkozásokból. 

– Születtek ott kint gyerekek? 

– A nőket próbálták terméketlenné tenni, injekciókkal, ami nem mindenkinél hatott. Ám, mivel a fogságban lévő férfiak és nők nem voltak együtt, ha születtek is gyerekek, azoknak az őrszemélyzetből való, orosz apjuk volt. Ami persze nem tartozott a publikált adatok közé. A kisgyereket elvették az anyjától, és helyi nevelőanyát kapott. Megtörtént eset, hogy amikor hazaindulhattak a deportáltak, és az egyik asszony visszakönyörögte a kislányát, az siránkozott a vonatban oroszul, hogy ő a másik mamához akar menni. 

– Mi a különbség a málenkij robot és a Gulag között? 

– Az Uralon túli kényszermunkatáborok összessége volt a Gulag. Oda főként politikai foglyokat vittek. A kis munkára, málenkij robotra elhurcoltakat gyakran az utcán fogdosták össze. Ezeknek a táboroknak a gyűjtőneve volt a Gupvi. Ott is embertelen körülmények között dolgoztatták a foglyokat, de legalább nem voltak elkülönítve a férfiak és nők, illetve leveleket is küldhettek és kaphattak. 

– Viszont a szocializmus éveiben, aki nem volt érintett, nem sokat tudhatott erről. Mikor omlott le a hallgatás fala, és mikor jött létre az önök alapítványa? 

– A hazatérőkkel aláírattak egy fogadalmat, hogy erről soha nem beszélnek, ellenkező esetben visszaviszik őket. Ez annyira riasztóan hatott mindannyiukra, hogy évtizedeken át hallgattak. Csak a rendszerváltás táján kezdtek meg-megszólalni. A Gulág Alapítványt 1993-ban hozták létre a szüleim. Kezdtek összejöveteleket szervezni a sorstársakkal, s megállapodtak abban, hogy egy emlékhelyet alakítanak ki azok számára, akik odavesztek. Mert sokakat el se tudtak temetni a fagyott szibériai földbe, másoknak a farkasok hordták szét a földi maradványait; rettenetes körülmények uralkodtak. Anyukám agilisan nekilátott a szervezőmunkának, és 1994-ben elkészült Veszprémi Imre szobra, az Emberkereszt, a Honvéd téren. Máig ott tartjuk a megemlékezéseket, katonai tiszteletadással, november 25-én, mert azon a napon érkeztek haza, 1953-ban. 

– Mennyivel tudunk többet ma, mint a hallgatás éveiben? 

– Sokkal többet tudunk, de még nem eleget. Állandóan éberen kell tartani az emlékezetet, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődhessen meg! Jól szolgálta ezt az ügyet Sára Sándor filmje, a Magyar nők a Gulágon. Én minden rendezvényen ott voltam a szüleimmel, s mióta nem élnek, viszem tovább a dolgokat. Járunk iskolákba, rendhagyó órákat tartani, dr. Kovács Emőke történésszel és Török Tamás dramaturggal, aki monodrámát írt a hazatért nők leveleiből. Konferenciákat tartunk, könyveket adunk ki, elsősorban a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásának köszönhetően. 

– Hány gulágos élhet még? 

– Kilenc volt fogollyal tartom a kapcsolatot; 90–100 év körüliek. Nem hiszem, hogy lehet még rajtuk kívül Gulagot járt ember az országban. Közeli ismeretségben álltam a körülbelül tíz éve elhunyt, nagydorogi Zsúnyi Illéssel is, akinek az ötlete és adománya nyomán készült abban a faluban az ország első Gulag-harangja. (Egyébként én is Tolna megyei kötődésű vagyok anyai ágon: bátaszéki.) A Gulag-harang hangja, felvételről, a budapesti, Honvéd téri koszorúzások végén is megszólal. A katonák nagyon komolyan veszik ezt a tisztelet­adást, ami felemelő érzés. 

– Meg is érdemlik ezek az emberek, hogy emlékezzenek rájuk. Ez a minimum… 

– Hát igen. A szenvedés még a fogságból való hazatéréssel sem ért véget. Lenácizták, diszkriminálták őket, s a lelki problémák gyakran testi megbetegedések okaivá váltak. Nem beszélhették ki a panaszaikat. Nekünk kell helyettük is beszélni!

Harmincezer munkatábor lehetett 

A bolsevik hatalomátvétel után, 1920-tól kezdték kialakítani a szovjet koncentrációs táborokat, ahová a politikailag más nézeteket vallók, az osztályellenségek kerültek, kényszermunkára. Csatornákat, utakat, vasutakat építtettek a foglyokkal, bányákban, fakitermeléseken dolgoztatták őket, embertelen körülmények között. Hivatalosan 1930-ban hozták létre a Gulagot a titkosrendőrség szervezetének részeként. A II. világháború során a Szovjetunió által megszállt területekről özönlöttek a kényszermunkára ítéltek a táborokba, melyek száma körülbelül harmincezer lehetett. Fogoly, az évek során, becslések szerint akár ötvenmillió is megfordulhatott a lágerekben. (A halottak számát illetően van egy- és tízmilliós becslés is.) Sztálin halála után, 1953-tól a Gulagra internáltak száma jelentősen csökkent. Hruscsov idejében, 1954-től megkezdődtek a tömeges szabadon bocsátások. Beszédes adat, hogy közel négymillió elítélt ügyét vizsgálták felül ekkor. Hivatalosan 1960-ban oszlatták fel a Gulagot, de néhány kényszermunkatelep fennmaradt a másként gondolkodó politikai foglyok számára.