Bebuktam miatta az anyaságot

Sokáig nem találkoztam olyan férfival, aki mellett el tudtam volna képzelni az életet. Zoli vidám, bohém fickó volt, igazi lovag, aki hosszú hónapokig udvarolt, míg végre úgy éreztem, ő az igazi. Az esküvőnkön komolyan hittem, hogy kitartunk egymás mellett jóban-rosszban. Nem mondom, hogy tökéletes volt a házasságunk, de sikerült mindig elkerülni a nagyobb vitákat. Két év együttélés után döntöttünk úgy, hogy jöhet a baba: kevesebbet dolgoztam, igyekeztem jobban figyelni magamra. Próbálkoztunk, de nem sikerült teherbe esnem. Zoli egyre többet dolgozott és sokszor volt feszült, ingerült. Úgy éreztem, rossz úton haladunk, hagynunk kell a görcsös kísérletezést, bízzuk magunkat a természetre. Ezt azonban nem tudtam megbeszélni Zolival, mert egyik nap teljesen váratlanul közölte, hogy beleszeretett valakibe, és elköltözik.

Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett velem, velünk. Sírtam, átkozódtam, de hiába. Láttam Zolin, hogy komolyan gondolja a szakítást. A legnagyobb pofon azonban még hátravolt: a válóperünk utolsó pillanatában kiderült, hogy Zoli szerelme kisbabát vár. Szédülten tántorogtam ki a bíróságról, biztos voltam benne, hogy vége az életemnek.
Nem emlékszem, hogyan kerültem a forgalmas útkereszteződésbe, csak a fékek csikorgását hallottam.

– Mit csinál, hölgyem? – üvöltötte egy hang. Rémülten néztem a férfira, aki hirtelen kipattant az autóból, megragadta a kezemet, és szinte betuszkolt a kocsijába. A közeli parknál állt meg, kissé megnyugodva.
– Sétáljunk egyet! – javasolta. – A nagy ijedtségre jó lesz a friss levegő…
Végre magamhoz tértem, és szégyenkezve hajtottam le a fejemet.
– Ne haragudjon – mondtam. – Nem tudom, mi történt velem. Mintha álmodtam volna az elmúlt fél órát… Mintha egy rossz álom lenne az egész, ami velem történt.
– Semmi baj, tényleg. Csak megijesztett kicsit… Olyan elveszett volt ott az autók között…
A hangja kellemes volt, karcos, mégis lágy. Magas volt, őszes haja gondosan vágva. Könnyű nyári öltönyben, elegánsan állt mellettem.
– Köszönöm – mondtam. – Most már nem szeretném tovább rabolni az idejét…
– Ha megengedi, hazaviszem – felelte. Tiltakozni akartam, de valahogy nem volt erőm. Jó volt rábízni magamat valakire, aki ilyen határozottan viselkedik.

Így ismerkedtem meg Leventével, aki valóban mindig határozott és igen céltudatos volt. Húsz évvel volt idősebb nálam, elvált és nem ismerte azt a szót, hogy nem. Ha ő valamit a fejébe vett, addig küzdött, amíg el nem érte, amit akart.
A hosszú telefonbeszélgetéseket randevúk követték, és szinte észrevétlenül része lett az életemnek, újra elhitette velem, hogy szép, kívánatos nő vagyok. Az első együttlétre sokat vártunk, de amikor megtörtént, úgy éreztem, e mellett a tapasztalt férfi mellett újra boldog leszek. Zoliról is elmondható, hogy a szex mestere volt, de Levente mellett minden alkalommal megtapasztalhattam a gyönyört, és soha nem hagyta úgy abba a szeretkezést, hogy nem még nem járta át a testemet az orgazmus.
Természetes volt, hogy amikor megkérte a kezemet, igent mondtam. Nem érdekelt a korkülönbség, az ismerősök, kollégák figyelmeztetése, hittem, hogy most nem tévedek.
– Ha csak egyszer is megbánt, velem gyűlik meg a baja – mondta félig tréfásan, félig komolyan a főnököm. – Ezt a mázlistát… – Szeretettel nézett rám, és akkor megéreztem, hogy az új szerelem mellé egy új barátot is kaptam. Boldog voltam, tele reménnyel és várakozással.


Leventéhez költöztem, a válásom után kapott pénzt pedig félretettem, pontosabban Leventére bíztam. Egy évvel azután, hogy a kocsijába menekített, már a férjem volt. Ezt a kapcsolatot össze sem lehetett hasonlítani az előző házasságommal: Levente állandóan pörgött, vacsorákra, partikra jártunk, és rengeteget utaztunk. Volt két felnőtt gyereke, akik Amerikában éltek, sokszor látogattuk meg őket. A volt feleségét, Zsuzsát azonban mindig egyedül kereste fel, és valahogy ezt nem is bántam.
Eleinte élveztem, de aztán vágyakozni kezdtem a nyugodt estékre, „laza” hétvégékre, amikor csak kettesben pihenünk.
– Lesz még arra elég időnk, drágám – mondta Levente, ha ezt megemlítettem neki. – Túl rövid az élet ahhoz, hogy elpocsékoljuk…
Két évig bírtam ezt a tempót, aztán úgy éreztem, elég volt. Levente szeretett, kényeztetett, mindent megadott, én mégis egyre boldogtalanabbnak éreztem magam. Szerettem volna kicsit visszavonulni Leventével, hogy csak egymásra figyeljünk, és szerettem volna egy kisbabát.


– Gyereket szeretnél? – kérdezett vissza döbbenten, amikor szóba hoztam a témát. – De én elmúltam ötven, van már két gyerekem, nem akarok többet!

A teljes történetet itt találod >>>

– Nem! Erről szó sem lehet! Én nem akarok újra apa lenni. NANA.HU -->