Miért vágyunk annyira az elismerésre?

Tudjuk, hogy a boldogság belülről fakad, és az embernek nem attól kell függővé tenni az életét, ki mit gondol róla. Mégis, miért csinálunk bármit is, ha nem azért, hogy másokat – és közben magunkat is – boldoggá tegyünk? Ha nem kapjuk meg időnként az elismerést azért, amit teszünk, és azért, amilyenek vagyunk, hamar úgy érezhetjük, felesleges az igyekezetünk.

Ha nem mondják…

Ez persze nem azt jelenti, hogy mások nem veszik észre, mi mindent teszünk. Gyakran egyszerűen csak nem mondják, mert nem is gondolják, hogy szükséges. A munkahelyen gyakori, hogy a főnökök egymás között megbeszélik, micsoda kincsre akadtak az alkalmazott személyében, ám neki sosem említik, milyen hálásak a hozzáállásáért, a munkájáért. A kapcsolatokban sokszor fordul elő, hogy például a férj teljes csodálattal adózik a felesége irányába, ám egyrészt ezt elfelejti említeni, másrészt ettől csak még nagyobb késztetést érez arra, hogy ő is jobban helyt álljon. Nem, nem versengés, inkább bizonytalanság. A másik erőfeszítései miatt előfordulhat, hogy kevesebbnek, tökéletlennek érezzük magunkat, és még jobban igyekszünk – csak nem abban, amire szükség lenne.

Leginkább néhány jó szóra van szüksége, mindenkinek. A kollégának, aki szeretne végre büszke lenni arra, amit tesz a cégért, a feleségnek, aki egy egész családot visz a hátán, a barátnak, aki mindig ott van, ha szükség van rá: mindannyian, minden szerepben vágyjuk az elismerést.

Az USA-ban érdekes adatok derültek ki egy felmérés során: a munkavállalók negyven százaléka nem a fizetés vagy a túlterheltség miatt hagyja ott az állását, hanem mert nem érzik, hogy elismernék a munkájukat. Amikor valaki nem kapja meg az elismerést, felteszi magának a kérdést: „Miért csinálom én ezt az egészet?” Így lesz frusztrált az alkalmazott, aki aztán elkezd hibákat véteni, és végül teljesen elmegy a kedve a munkától, és így válik házisárkány a nőből, aki nem azért piszkálja a férjét, mert annyi baja van vele, hanem mert az sosem köszöni meg neki azt, amit tesz, vagy hogy egyáltalán ott van, és támogatja őt.

Miben hiszel, mivé leszel?

Amiben hiszünk, azok alapján a dolgok alapján működünk. A hitrendszer leginkább a tapasztalatainkból alakul ki, és azokból az információkból, amiket a tapasztalataink alapján igaznak fogadunk el. Az, hogy magunkról mit hiszünk, hogyan gondolkodunk, leginkább a másokkal való összehasonlításon alapul, valamint a környezet visszajelzésén. Ha elég negatív dolgot mondunk valakinek, végül elhiszi magáról, hogy vele bizony sok baj van. Ha elég pozitív dolgot mondunk valakinek, akkor – még ha nem is volt az illető annyira jó – elkezd abba az irányba változni, és végül azzá válik.

Természetes hát, hogy hatalmas igényünk van a környezet pozitív visszajelzéseire. Mindenkiben rengeteg kétség él önmagával és a teljesítményével, cselekedeteivel kapcsolatban, és ezek akkor oszlanak el, akkor érezzük magunkat elégedettnek és boldognak, ha mások is látják, érzékelik az eredményeit annak, amit teszünk. De hát honnan is tudhatnánk, mit gondolnak ők minderről, ha nem közlik velünk, vagy nem fejezik ki valamilyen módon?

Mit tegyél, ha úgy érzed, nem értékelnek eléggé?

Először is, ne vedd személyes sértésnek, hogy nem kapsz elég elismerést. Sok embernek – különösen a férfiaknak – nehezére esik őszintén kimondani néhány kedves szót. Ráadásul sokszor annyira magától értetődőnek veszünk dolgokat, hogy eszünkbe sem jut külön megköszönni, háton veregetni, vagy hálásan megölelni valakit. A munkahelyen a legtöbb főnök azt gondolja, hogy a fizetésedért dolgozol, és az maga az elismerés a munkádért. Ugyan te tudod, hogy nem jól gondolja, de ő nem. Segíts neki. A párod talán azt gondolja, hogy azzal, hogy napi tizennégy órát dolgozik, kimutatja a háláját és a szeretetét. Lehet, hogy szólni kéne neki, hogy te másfajta kinyilatkoztatásra vársz, mert magától nem biztos, hogy tudja.

Másodszor, beszélj róla. Nem elégedetlenkedve, nem a másikat hibáztatva, csak egyszerűen az érzéseidről. Ezt talán a párunkkal könnyebb megtenni, mint a főnökünkkel, de mindenképpen szükséges. A munkahelyeden elmondhatod, hogy szeretnél minden hónapban egy négyszemközti megbeszélést, amikor értékelik a munkádat, mert szükséged van arra, hogy tudd, jó irányba haladsz. Otthon beszélgessetek arról, hogy hiányzik neked az elismerés, néhány kedves szó, vagy a „köszönöm” az elkészített vacsoráért.

Harmadszor, hagyj időt a változásra. Aki nem szokott ahhoz, hogy elismerje a másikat, annak meg kell barátkoznia a gondolattal, és teljesen zavarban lesz tőle egy darabig. Viszont amint csíráját mutatja a változásnak, neked is hálásnak kell lenned. Az ember mindig azt kapja, amit erősít, és ha látják, hogy a próbálkozásuk nem hiábavaló, majd egyre többet próbálkoznak. Igazából mindenki szeret örömet okozni a másiknak. Te ezt azzal teheted meg, hogy elmondod, hogyan okozzanak neked örömet.